Véget ért az Ipar Napjai 2014

Minden szakvásár sajátos nézőpontból készült „pillanatfelvétel”. A gazdaság szereplői – kiállítók és látogatók – jelenlétükkel, részvételi aktivitásukkal vagy éppen távolmaradásukkal fejezik ki, hogyan érzékelik helyzetüket az aktuális gazdasági környezetben. Az összkép tehát számtalan „esetleges” mozaik eredője, de mégis elgondolkoztató.

Az Ipar Napjai szakvásárral az idén a kőbányai Hungexpo-vásárterület A-pavilonjának nagyjából a kétharmadát-háromnegyedét sikerült megtölteni, annak ellenére, hogy a kiállítókkal „benépesített” területen is működött az „optikai tuning”: feltűnően szélesre szabták a standok közötti látogatói terület útvonalait. Annak érzékeléséhez tehát, hogy a kiállításnak ezúttal nem sikerült túl sok kiállítót mozgósítania, szinte végig sem kellett járni a kiállítást; ezt „első ránézésre” is felmérhette a látogató. Fejlődésként könyvelhettük el azonban, hogy ezt az eredményt – néhány hasonló „makroszkopikus” benyomást keltő korábbi kiállítás gyakorlatával ellentétben – az idén már valóban „profiltiszta” ipari kiállítókkal sikerült elérni.

A szokásos „formális” megnyitót és a vásár díjainak átadását most egy tartalmasabb programba ágyazták. A hivatalos program „üd­vözlő beszédként” aposztrofálta ugyan Dr. Komoróczi Istvánnak, a  Nemzetgazdasági Minisztérium tervezéskoordinációért felelős államtitkárának előadását, amely a megjelent vállalkozók számára tartalmazott hasznos információkat a kormányzat távlati gazdaságfejlesztési elképzeléseiről. Beszédes címe, a „Tájékoztatás a GINOM 2014–2020 időszakára vonatkozó kormányzati fejlesztési, ösztönzési elképzelésekről a beszállítói tevékenységhez kapcsolódóan” is jól mu­tatta, hogy a megelőző díjátadással lényegében véget is ért a kiállítási megnyitó, és a program észrevétlenül „átolvadt” a  döntően vállalkozókból álló meghívottaknak szervezett  gazdaságpolitikai konferenciába. Ettől kezdve a nyitórendezvény már csak közvetett kapcsolatban maradt a kiállítási programmal, mivel a kiállítókként is jelen levő meghívottak – e sorok írójához hasonlóan – kénytelenek voltak a vásárral kapcsolatos feladataik, partnertalálkozók, bemutatók kedvéért „saját dolguk után látni”. A „hátrahagyott” előadások és előadóik – többnyire az ipar ismert, vezető személyiségei – ismeretében ezt csak sajnálni lehet, és úgy vélem, hasznosabb lett volna, ha az „árukapcsolás”, azaz a kiállítási megnyitó és a kiállítástól lényegében független szakmai konferencia „összemosása” helyett az utóbbit önállóan rendezik meg, és ezzel annak üzenete az érintettek szélesebb köréhez juthat el. 

Ha a kiállítói szerkezetet lapunk sajátos „szakmai szemüvegén” át nézzük, az egyik fő profilunk, a gyártásautomatizálás tűnt a legjobban „reprezentált” szakterületnek, amiben természetesen szerepe van annak is, hogy tágabb értelemben ide sorolhatjuk számos gépgyártás-technológiai (például forgácsolási vagy szereléstechnikai) vállalkozás magas fokon automatizált eszközeinek bemutatóit is. A magasabb gyártásautomatizálási részvételre magyarázatul szolgál a jelenlegi hazai iparszerkezetet is, amelyre a gyártásautomatizálási megoldások dominanciája a jellemző. Sokkal „beszédesebb” a folyamatipar – és az ebben „utazó” nemzetközi cégek hazai képviseletei – jelenlétének szinte teljes hiánya. Igaz, a folyamatautomatizálási szakmát nem lehet a gyártásautomatizálás mércéjével mérni, hiszen sokkal kisebb a piac szereplőinek száma, „mindenki ismer mindenkit”, és a vevőkapcsolatokat könnyebb, olcsóbb és hatékonyabb is a „direkt kapcsolattartás” módszereivel kezelni. Miután ez a jelenség a folyamatipar egyetlen „tiszta profilú” szakkiállítását már ellehetetlenítette, arra számíthattunk, hogy a maradék „kiállítási hajlandóság” az Ipar Napjaira helyeződik át,  legalább korlátozott lehetőséget hagyva a szakma hazai szereplői és kínálatuk áttekintésére. Ebben most (is) csalódnunk kellett. Azzal együtt, hogy a kicsiny és zárt piacra jellemző „belterjesség” egymagában is kielégítő magyarázat a folyamatirányítási kiállítók távolmaradására, sajnálatos, hogy ez az állapot az esetleges új szereplők bemutatkozására sokkal kevesebb teret hagy.
Hasonlóan hiányzott néhány korábbi „nagy játékos”. Köztük nemzetközi léptékben is piacvezetőnek számító cégek, amelyek nagyméretű, látványos, egyedi standjaikkal, számos jelenlevő munkatársukkal a megelőző évek kiállításainak meghatározó szereplői voltak. Kellő empátiával a mostani távolmaradásukra is lehet magyarázatot találni: a korábbi sokmilliós költségen épített és üzemeltetett standjaik nem hozták a ráfordítással arányos árbevétel-növekedést, szerényebb standdal megjelenniük pedig látványos visszalépést jelezhetett volna. Érthető, ha a legegyszerűbb megoldást, a teljes távolmaradást választották. Kár, mert nélkülük a hazai piacról a kiállításon keresztül alkotott kép torzó marad.

Sokat beszéltünk a „hiányzókról”, pedig sokkal több szót érdemelnének a jelenlevők. A „magamfajta” egy személyben kiállító és „médiamunkás” nem tudja megállni, hogy a kiállítókkal beszélgetve meg ne kérdezze a véleményüket: megérte-e nekik megjelenni, vállalni a nem csekély költségeket, a többletmunkát, a napi „rutinmunka” pár napos elhanyagolását követő erőfeszítést „önmagunk utólérésére” a vásár utáni napokban. A válaszok a „jövőre biztosan nem jövünk”-től a teljes megelégedettségig igen széles skálán mozogtak, de a legtöbben „egyrészt-másrészt” típusú véleményeket hangoztattak. Összességében azt sejtem, hogy a kiállítás „marad”, erre a műfajra továbbra is szükség van, de egyre látványosabb a szereplők átrendeződése. Az érdeklődés a kisebb, alacsony költségvetésű, de az aktív partnerkapcsolatok építésében és az új kínálat széles körű megismertetésében érdekelt kiállítók felé tolódik el. Az ismert, „jól bevezetett” – mondjuk így – „rutinból” rendszeresen jelen levő szereplők pedig egyre többen fontolják meg a „kivonulást” a kiállítási piacról. Ez talán a kiállításszervezőt is más megközelítési módra készteti: az automatikusan jelentkező „nagystandos” partnerektől jövő „könnyű pénzt” egyre inkább „aprómunkával”, a piac aktív „felderítésével”; a kisebb költségvetésű, de a partnerkapcsolatok létesítésében és a megmutatkozásban alapvetően érdekelt partnerek fokozott megbecsülésével, rugalmas és készséges ügyintézéssel, jó feltételekkel, megfizethető árakkal és vonzó szolgáltatásokkal behozott „kis üzletekkel” kell megkeresni.
Ahhoz azonban, hogy a kiállítói összetételnek ez az átrendeződése végbemehessen, olyan fokon „pörgő” gazdaságra van szükség, amely már valódi esélyt ad a „startup-cégeknek”, a kis- és középvállalkozásoknak, mivel szüksége van azok erőforrásaira, kreativitására, alvállalkozói kapacitására is. A nemzetgazdasági mutatók jelenlegi kedvező változása jó hír, de ennek java részét még az EU-források „időhöz kötött” felhasználásából adódó – jellemzően „nem termelő” – beruházások megvalósítása hozza. Az Ipar Napjai kiállítás érdeklődése azonban sokkal inkább olyan szakterületekre fókuszál, ahol a beruházást nem hazai vagy uniós közpénzekből finanszírozzák, hanem magából a versenyszférából. Az utóbbi típusú beruházásnak nemcsak a felépítése járul hozzá a gazdaság fejlődéséhez, hanem a működtetése is, amellyel adók és járulékok formájában tartós költségvetési bevételt termel, és nem „viszi”, hanem „hozza” a közpénzt. Addig azonban, amíg a versenyszférából finanszírozott és versenypiacra termelő beruházástípus nem kerül többségbe a hazai piacon, az Ipar Napjainak és a hozzá hasonló beruházási típusú szakkiállításoknak tovább kell küszködniük azzal a gonddal, hogy kivel-mivel töltsék meg a kiállítási pavilonokat. A gazdaság – mindannyiunk által nagyon várt – tartós és fenntartható élénkülésétől várható csak nagyobb mértékben a piac kisebb vagy új szereplőinek kiállítási igénye. Ezek jelenléte újra „mozgósíthatja” majd a kiállításokról ma még egyre többen távolmaradó „nagy játékosokat” is – ha „nagy játékosok” akarnak maradni.

Hogy egy szakvásár siker-e vagy kudarc, azt minden egyes érintettje maga dönti el. Mi magunk sem vagyunk kivételek. A Magyar Elektronika szerkesztősége sem „hűvös”, kívülálló megfigyelői pozícióból nézi a szakvásárt. Nekünk is vannak üzleti céljaink, amelyeket – egyebek közt – a kiállítás eszközét is felhasználva szeretnénk megvalósítani: személyes kapcsolatot keresünk az olvasóinkkal és – meglevő és potenciális – partnereinkkel. Ebből a szempontból részvételünket az idei Ipar Napjain sikeresnek érezzük. Néhány megfigyelésünket azonban szeretném megosztani az olvasóval.
Sok éves tapasztalatunk, hogy a kiállítás első napja kimondottan „élettelen”. Ennek tudatában magunk is „vigasztaltuk” az Ipar Napjain „új jövevénynek” számító partnercégünk vezetőjét, hogy az első nap alacsony látogatottságából ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket. A második és harmadik nap ezúttal is jelentős látogatóforgalmat hozott, s ennek többségét a valóban „komoly”, szakmai látogatók adták. Az utolsó napon ismét érzékelhetően visszaesett a látogatottság, ezen belül különösen a szakmai érdeklődők aránya. Véleményem szerint a négynapos nyitva tartás – a dolgok jelen állása szerint – túlságosan hosszú, a látogatók és a kiállítók számához képest egyaránt túldimenzionált. Szinte már hallom is az ellenvetést, hogy mindig van egy első (gyengén látogatott) és egy utolsó (gyengén „szakmai”) kiállítási nap, és a kiállítás rövidítése valójában az igazán értékes kapcsolatok ápolására alkalmas „középső”, értékes periódus rovására menne. Nyilvánvalóan van ennek egy sajátos „kiállítási lélektana”, és bizonyára végezhető egy gazdasági optimumszámítás is, amely szerint túl rövid időre nem is érdemes felépíteni és lebontani a standokat – ezekhez nem értek. Mégis megfontolásra érdemesnek gondolom az egy nappal rövidebbre fogott programot, már csak azért is, mert a rövidebb kiállítás – ha nem is az időtartam-csökkenéssel arányosan, de mégis észrevehetően – olcsóbb is lenne a kiállítók számára, az alacsonyabb ráfordítások pedig több költségérzékeny kis- és középvállalkozást „hozhatnának helyzetbe”.
Csak üdvözölni lehet, hogy a kiállításszervezők felhagytak azzal a korábbi gyakorlattal, hogy hangzatos nevű „minikiállításokra” szabdalják fel a rendezvényt.
Végezetül, több kiállítótól is hallottam arról a jelenségről, hogy néhányan „látogatónak álcázva”, valójában azonban eladási szándékkal keresték fel a standokat, lefoglalták azok munkatársait, elvonva őket a valódi érdeklődőktől. Tudom, erről senki sem tehet – azokat kivéve, akik a kiállítási stand és az egyszerű látogatói belépő nem elhanyagolható árkülönbségének ellenállni nem tudva választják a számukra olcsóbb megoldást, hogy a kiállítás oldalvizén „kalózkodva” éljenek (vissza) a legális kiállítók pénzén létrehozott esemény lehetőségeivel. Nincs ötletem, mit lehetne tenni az efféle etikátlan magatartás ellen. Talán csak a kiállítók egységes, határozott elutasítása tehetné értelmetlenné az ilyen próbálkozásokat.
Ha tehát – összefoglalva a tapasztaltakat – az idei vásárról „mérleget” kellene készítenem, azt kellene mondanom, hogy az elmúlt „válságévekhez” képest növekvő látogatói érdeklődést érzékeltem, a létszámot és az érdeklődések szakmai értékét tekintve egyaránt. Ehhez képest most „lemaradt” a kínálati oldal teljesítménye. Őszintén kívánom, hogy ezek a tapasztalatok a jövő évi esemény potenciális kiállítóit is részvételre ösztönözzék.

Szerző: Tóth Ferenc 

* Ez a beszámoló szubjektív, esetleg akár megosztó, vitatható személyes véleményt fogalmaz meg. Nyitottak vagyunk ugyanakkor a szerzőétől eltérő vélemények előtt is. Véleményének közlésére bárkinek lehetőséget adunk, aki nevének és elérhetőségének feltüntetésével a szakmát érintő bármely közérdekű kérdésben tárgyszerű, releváns véleményét kívánja kifejteni. A szerkesztőség azonban fenntartja magának a jogot, hogy bármilyen értelemben jogsértő, újdonságot nem tartalmazó, a portál vállalt szakmai céljaival és etikai normáival összhangban nem álló, vagy nem megfelelő nyelvi színvonalú írások közlését megtagadja, vagy – a szerző hozzájárulásával – rövidítve, az idegen nyelvű véleményt magyar nyelvre fordítva közölje. – A szerk.