Az első IAC után, a XX. DCS előtt

  Már bizonyos „távlati képet” is megengedő idővel az IAC 2014-től, és a soron következő DCS-konferenciára készülve beszélgettünk a hazai szakmai konferenciák tapasztalatairól Dr. Jónap Károllyal, az IAC-2014 programbizottságának társelnökével, valamint a soron következő DCS-konferencia szervezésével foglalkozó Subert Józseffel és Vörös Csabával.

Interjú a Nemzetközi Automatizálási Kongresszusról és a következő DCS-ről

Magyar Elektronika: Most már több mint negyed év telt el az egy­séges Automatizálási Kongresszus óta. Sikerült-e értékelni a többi szervezővel együtt? És milyen eredménnyel?

  Jónap Károly: A már sok éves múlra visszatekintő DCS-kon­ferenciák után tavaly ősszel szerveztük meg az első, az automatizálás minden területét felölelő, szélesebb körű és hangsúlyozottan nemzetközi kongresszust. Ennek „magától értetődő” résztvevőiként tekintettünk a folyamatirányításban dolgozó, az eddigi DCS-ek törzslátogatóinak számító kollégáinkra. Ehhez csatlakozott – a folya­matirányításnál mindenképpen szélesebb, és Magyarországon jelentős számú szakembert foglalkoztató – gyártásautomatizálási szakterület. A szakmai részvételük aránya viszont bizonyos mér­tékig elmaradt a számarányuk alapján várható mértéktől. Ennek az egyik oka minden bizonnyal a gyártásautomatizálási területen kialakult hazai iparszerkezet. A Magyarországon működő, erősen automatizált gyártók ugyanis legtöbbször multinacionális vállalkozások, amelyek a másutt már bevált, meglevő technológiáikat honosították meg hazánkban. Ennek megfelelően a nagy rendszerek tervezése gyakran nem itt történik, a hazai szakemberek feladata pedig inkább az üzemeltetés és a kisebb korrekciók, „finomhangolások”. Az ön­álló innovációknak viszonylag szűkebb tér jut. Érdekes összehasonlí­tási lehetőség adódik, hogy például a folyamatirányításban – ugyancsak multinacionális környezetben és látszólag hasonló feltételek között – mégis tudnak születni önálló innovációs eredmények. Ez nem a „reklám helye”, de erről szólva említenünk kell olyan kiváló szakembereket, mint Nagy István (Emerson) és Bodócs Attila (MOL Nyrt.), akiket a „végrehajtó” szerepen messze túlmutató, nemzetközileg is elismert alkotó munkájukról ismer a szakma. Az általuk kidolgozott Advanced Process Control rendszer olyan színvonalú, hogy az Emerson évente megrendezett szakmai konferenciáján nagydíjat nyert. Látható, hogy a folyamatirányítás területén sokkal több szellemi „hozzáadott értéket”, akár tudományos szinten is elismert eredményt tudnak felmutatni a hazai szakemberek. A gyártásautomatizálásban egy bejáratott rendszer lényeges átalakítására ritkán van szükség, és ha mégis, a gyártó a technológiai fejlesztéseit nemritkán neves „rendszerszállítóra” bízza. A folyamatiparban azonban mindig alkalmazkodni kell a helyi adottságokhoz, az állandóan változó rendszerkörnyezethez és követelményekhez, aminek az a végeredménye, hogy a helyben dolgozó szakembereknek kreatívan kell megközelíteniük az általuk megoldandó feladatokat.

ME: Megfogalmazódott egy olyan igény, hogy a tudományos igényű előadások száma is gyarapodjon (azaz a kongresszus „pontszerző” publikációs lehetőséget is kínáljon). Sikerült ehhez a célhoz közelebb kerülni?    

  JK: Azt tapasztaljuk, hogy egyre nehezebb ilyeneket megjelentetni, mert azok a cégek, amelyek tudományos értékű eredményeket érnek el fejlesztőmunkájuk keretében, azt rögtön hasznosítják. Szigorú titkosítási dokumentációkkal védik az eredmény hasznosításával elérhető versenyelőnyüket. Hadd említsek egy példát: két vagy három éve Miskolcon akkor már jól üzemelt egy geotermikus energiát hasznosító távfűtési rendszer. A fejlesztő és üzemeltető kollégák szerettek volna a DCS-konferencián tudományos szintű előadásban beszámolni az eredményeikről, de a cég nem járult hozzá a publikációhoz, azzal az egyszerű indokkal, hogy másutt is hasznosítani kívánja. Ez gyakorlatilag gátja minden olyan tudományosan is érté­kelhető eredmény publikációjának, ami a versenyszférában keletkezik. Elméleti kutatási eredményeket, algoritmusokat, modelle­zési eljárásokat, szimulációs technikákat persze lehet „pontszerző” jelleggel publikálni, de az alkalmazástechnika ezekben legfeljebb emlí­tés­szinten jelenhet meg. Ez az a szint, amiért az ipari cégek a kutató hajlamú szakembereket fizetik, az alkalmazási eredményeknek a konkurencia általi felhasználását – érthetően – minden eszközzel akadályozzák. Emiatt olyan ritkák a gyakorlati szakemberek számára igazán érdekes kutatási eredmények a konferenciákon és a nyomtatott szaksajtóban is.

ME: Az IAC résztvevőjeként sok DCS-en megismert, folyamatirányításban dolgozó kollégával találkoztam. Szubjektív megítélésem szerint ők alkották a résztvevők többségét. De mintha ők is kevesebben lettek volna, mint az előző évek DCS-konferenciáin. Vizsgáltátok-e a résztvevők összetételét ilyen szempontból (konkrétan, a DCS-el való látogatói „átfedések” szempontjából)?

  JK: Valóban, az IAC közönségének nagyobb része a korábbi DCS-ek­nek is a résztvevője volt. És azok sem voltak mind jelen, akikkel gyakorlatilag minden évben találkozni szoktunk Lillafüreden. Ennek több oka lehet, de az egyik mindenképpen az, hogy az IAC részvételi díjai érzékelhetően meghaladták a DCS-nél megszokott költségszintet. És ez ma, amikor már a nagy cégek sem „népes delegációkat”, hanem – alapos megfontolás után, jó esetben – egy-két munkatársukat küldik el egy-egy szakmai rendezvényre, bizony komolyan csökkentheti a részvételi számokat. A DCS sokéves tapasztalataival már „belőtte” azt az árszintet, egy kicsit pontosabban: inkább azt az ár/érték arányt, amit a kollégák – illetve a munkáltatóik – el tudnak fogadni. És van még itt egy tényező, ami miatt a DCS-konferenciákon rendszeres résztvevőnek számító folyamatirányító szakemberek egy része nem nevezett be az IAC-ra. Ha valaki elmegy egy DCS-re Lillafüredre, akkor garantált, hogy három napig „békén hagyják” – lényegében nem kell mással foglalkoznia, mint a konferencia-előadásokkal és a szakmai kapcsolatok ápolásával. Lillafüred elszigeteltségével ellentétben Budapesten több esetben is tapasztaltuk, hogy egy-egy résztvevőt elhívtak a cégéhez vagy tárgyalásokra, vagy napközben a városban kellett „ügyintéznie”. A mostani IAC alapján még inkább igazolva látjuk azt a – majdnem két évtizedes – döntésünket, hogy a DCS-t Lillafüreden honosítottuk meg. Nem véletlen az sem, hogy egyes ágazati szakmai összejövetelek (olaj- és gázipar, energetika, szén-dioxid ipar) akkor igazán sikeresek, ha valamilyen módon sikerül azokat függetleníteni a napi munkától. Számos tapasztalat mutatja, hogy az olajiparban például Doha – persze számos más okból is☺– jó színhelynek bizonyult, de említhetnék például norvégiai, finnországi nemzetközi szakmai rendezvényeket – ezek is jellemzően a forgalmas helyektől távol tudtak sikeresek lenni. Magam is részt vettem Texasban olyan olajipari szakmai rendezvényen, melynek a helyszínét a városból csak hosszú utazással lehetett megközelíteni. Aki odament, az ott is marad a rendezvény végéig. Ezért gondolom azt is, hogy helyes döntésnek bizonyult, hogy a DCS-eket Lillafüreden szerveztük. Ez persze a múlt – a jelen és jövő feladatai a DCS-sel kapcsolatban már kollégáim: Subert József mint a programbizottság, és Vörös Csaba, a szervezőbizottság elnöke kezében vannak.     

   Subert József: Magam is úgy vélem, hogy a DCS-t Lillafüreden érdemes folytatni. Részben mert egyetértek a Karcsi által elmondottakkal, de azt is figyelembe kell venni, hogy az állandó, előre látható, kiszámítható „keret” nagyon fontos része egy hosszú távon sikeres, évente ismétlődő szakmai eseménysorozatnak. Jobb, ha a résztvevők a szakmával és a kollegiális kapcsolatokkal foglalkoznak, nem pedig azzal, hogy „már megint mit hoztunk össze”. Az IAC-n is sokan fordultak hozzám azzal, hogy „ugye, Lillafüreden azért folytatjátok?”    

ME: lyen véleményekkel magam is találkoztam.

  JK: Ezek a szempontok természetesen felmerültek akkor is, amikor az IAC-2014 eredményeit értékeltük, és nyilván a következő IAC-k szervezésekor a következtetéseket, tapasztalatokat fel is használjuk majd. Ez egyben „válasz egy fel nem tett kérdésre” is: az IAC-t folytatni akarjuk.
    SJ: Természetesen a DCS hagyománya is folytatódik.    

     Vörös Csaba: Most arra készülünk, hogy 280 körüli látogatót fogadunk az ősszel Lillafüreden. Úgy véljük, hogy az előző DCS-hez képest nem lesz nagy változás a látogatottságban.   

    SJ: Egy dolgot azonban ki szeretnék emelni. A mostani DCS a huszadik, jubileumi összejövetelünk lesz. Ezt mindenképpen úgy szeretnénk megszervezni, hogy az emlékezetes legyen.
    VCs: Ez a programban is látható lesz majd. Eddig a borkóstolás „megszokott” része volt a programoknak, amelyet nemcsak a jó italok, hanem a szakmai és kollegiális kapcsolatok „fehér asztal” melletti ápolása miatt is kedveltek a vendégeink. Most ezt külső helyszínen, ünnepélyesebb keretek között szeretnénk megrendezni, mintegy meglepetésként a résztvevők számára. Erről a „meglepetés-jelleg” megőrzése miatt nem tudnék most többet mondani; jelenleg még dolgozunk ezen. Azt azonban talán már elárulhatom, hogy a diósgyőri várat a közelmúltban jelentősen renoválták, és ebben a formájában „középkori hangulatú” összejöveteleknek is a helyszínéül szolgál – ha minden a terv szerint halad, ott rendezzük a XX. DCS ünnepi vacsoráját. Az idén egy új megoldást is szeretnénk megvalósítani: az egynapos részvételt, természetesen ennek megfelelően csökkentett részvételi díjért. Ez az ötlet már korábban is felvetődött, és a tapasztalatok is azt mutatták, hogy egyes résztvevőknek az elfoglaltsága nem is ad más lehetőséget, mint a részvételt a konferencia egy napján. Ennek a megoldásnak most „formát adunk” – az egynapos részvételbe a jubileumi társas összejövetel is beletartozik.
    SJ: Ez az egynapos részvétel azonban arra is lehetőséget ad, hogy a folyamatirányításnak ne csak a tervezői és kivitelezői, de a felhasználói is érdekes, vonzó témákat találjanak a konferenciaprogramban. A középső napon a felhasználók számára legérdekesebb témára, az alkalmazásokra szeretnénk helyezni a hangsúlyt. Ehhez a naphoz csatlakozik az említett jubileumi, fehérasztalos esemény – aki tehát az egynapos lehetőséget választja, tematikusan is „válogatott”, célzottan a felhasználókat érdeklő előadásokat is hallgathat, ráadásul a konferencia megszokott, baráti hangulatát legjobban tükröző, második nap esti eseménynek is a részese lehet. A felhasználóknak „címzett” előadások talán nem merülnek túl mélyen a szakmai részle­tekbe, azonban egy felhasználónak, aki a sajátjához hasonló alkalmazásról hall, nagyon hasznos lehet a fő trendek, a nagy vonalakban bemutatott megoldástípusok ismerete. A szakmai különlegességek, érdekességek, új technikai megoldások mélyebb részleteit, amelyek inkább a tervezőknek és kivitelezőknek lehetnek fontosak, az első és a harmadik napra koncentráljuk. Nem is titkoljuk: közvetlenül is megkeressük a nagy felhasználó vállalatokat – csak példaként említve a vegyipart, az olajipart, az energiaipart. Ezek között már most több nagyberuházásra is kezdhetünk realitásként gondolni: Paks bővítése, a TVK polimerüzeme és a Borsodchem.      

ME: Hogy látjátok ma a hazai folyamatipar helyzetét? Mit hallottatok az előkészítés alatt álló nagy projektekről?

  JK: Pakssal kapcsolatban a Merkel-látogatás során is megerősítették, hogy a Siemens építi be az irányítástechnikát. Természetesen ehhez a hardvert az anyavállalat szállítja, de az a várakozásunk – komoly várakozás – hogy a telepítésnél számítanak a hazai Siemens-szakemberekre. A másik ígéretes téma a TVK polimerüzemének beruházása – ez már zöld utat kapott, és az idén még a Borsodchemben is indul új beruházás. A kis cégeknél is – ebben az évben – már egyre erősödik a tendencia, hogy EU-támogatással vagy hitelfelvétellel új projekteket indítsanak. Az elmúlt 4-4½ évre jellemző beruházási vákuum után tehát – úgy tűnik – végre kedvező irányú elmoz­dulást tapasztalunk. 

ME: Időről időre meg szoktam kérdezni tőletek az akkreditált Foundation Fieldbus oktatóhely aktuális tapasztalatait. Hogy látjátok az utóbbi fél-, egy év tükrében az oktatóközpont helyzetét?   

     SJ: Egy ideig nem mutatkozott elegendő érdeklődés. Éppen ezért nemrég újragondoltuk marketingstratégiánkat, és a „direkt marketing”, a potenciális érdeklődő vállalkozások közvetlen felkeresése és tájékoztatása irányába fordultunk. A Siemens terepi műszerezésről volt egy tanfolyamsorozatunk, amelynél ez a modell, amelyben nemcsak a nagy felhasználókra számítottunk, hanem a kisebbeket is megkerestük, bevált. Ennek a tapasztalatait próbáljuk meg most a Fieldbus-oktatások népszerűsítésére és szervezésére is alkal­mazni. Már csak azért is érdemes ezeket az oktatási formákat igénybe ve­nni, mert eszközparkunk kimondottan korszerűnek számít egy olyan szakmában, ahol egy oktatólaboratórium berendezése folyamatos felújítás nélkül egy-kettőre elavulna. És azt talán mondani sem kell, hogy egy tanúsított Fieldbus-oktatólaborban az oktatók felkészültsége is napra kész.

ME: Köszönöm az interjút. Jó munkát kívánok nektek, és érdeklődéssel várom a következő DCS-konferenciát.

Szerző: Tóth Ferenc