magyar elektronika

E-mail cím:*

Név:

{a-feliratkozással-elfogadja-az-adl-kiadó-kft-adatvédelmi-és-adatkezelési-tájékoztatóját-1}

Tavirotortenet next-to-lead

A jelenkor egyik legjellemzőbb tulajdonsága a „mindenütt jelenvaló” elektronikus távközlés. Keveset tudunk azonban a technológia kezdeteiről, a XIX. század közepén kialakult, villamossággal működő távíróvezeték-hálózatok – mára már jórészt elfeledett – világáról, amely egyben a jelentős földrajzi területeket lefedő digitális hírközlőhálózatok ősének tekinthető.

.

 

A digitális kommunikáció őse – technikatörténeti áttekintés

 A távíróhálózatok kialakulása világszerte

A XIX. század közepén világszerte megindult és hihetetlen gyors ütemben fejlődött a telegráfvonalak, más néven a távíróhálózatok létesítése. Az első hosszabb, működőképes távíróvonalat Wheatstone és Cooke létesítette az Edinburgh és Glasgow közötti „vaspálya” mentén 1837-ben. A kezdetleges, változatos formájú, különböző anyagokból készült szigetelőket különböző távolságra felállított eltérő magasságú, többnyire fából készült oszlopokra rögzítették. Később Cooke a távíróoszlopon a lyukas közepű szigetelőket az oszlopfej oldalára erősített fa lécekre szerelte.

 

01-abra web

1. ábra Cooke-féle távíróoszlop, különböző nézetekben (1843)

 

1885-ben így magyarázták a távíró technikai részleteit:

„Az elektromos telegráfvonal a levegőben fémdrótokból áll, melyeket rendszerint a vonal mentén egyenlő távolságokban leásott fapóznák tartanak. Eleintén ezek a drótok 2 milliméter átmérőjű rézdrótok valának. A választott fémnek az a jó oldala volt, hogy az elektromosságot nagyon jól vezette, de nem tekintve drága voltát, még az a rossz oldala is volt, hogy a mérsékletváltozások befolyása alatt elveszíté rugalmasságát és törékennyé lett. Az általánosságban mellőzött rezet kiizzított vassal helyettesítették, mely fém tartósabb és kevésbbé drága s a melynek átmérőjét 3, 4 vagy 5 milliméternyire szabják; a 3 milliméteres drótokat a vasutakat kísérő vonalakon, a 4 millimétereseket a belföldi szolgálatban és az 5 millimétereseket a nemzetközi hálózatban alkalmazzák. Végre a hosszas vonalakon, melyekre nézve fontos, hogy az elektromos ellenállás a lehető legkisebb legyen, 6-6,5 mm átmérőjű vasdrótokat használnak; különösen Angolországban alkalmazzák ezeket a vastag drótokat. A telegráfvonalak vasdrótjai galvánozva vannak, azaz miután savanyított vízben megtisztíttatnak, vékony czinkréteggel vonatnak be; a czink a levegőn oxidálódik, s ez megóvja a vasat a rozsdától, sőt mi több, elektrolízises hatás révén megakadályozza a történetesen csupaszon maradt részek oxidálását is. Mindazonáltal némely technikus szívesebben használja a nem galvánozott vasat, de ekkor a czinkréteget a drót átmérőjének nagyobbításával pótolják.

A vonalakat alkotó drótok végeinek kapcsolásmódja nagyon fontos a vonal elektromos vezetőképességére nézve. Használnak még vaskarmantyúkat is, a melyekbe a drótok végeit bedugják, körülcsavarják és összelapítják s ezután a karmantyú nyílásán beöntött forrasztóba merítik. Ez a rendszer, mely Francziaországban szokásos, akár az érintkezést, akár a kapcsolás szilárdságát tekintve, jó eredményekre vezetett.

A kékgáliczba áztatott fenyőfapóznák szigetelők, midőn szárazak. Hogy azonban nedves vagy esős időkben az elektromosság szétszóródása megakadályoztassék, a drótot nem közvetlenül a póznákra erősítik, hanem ezektől üvegből, porczelánból néha kőagyag- vagy keményített kaucsukból készített felfüggesztő harangokkal szigetelik el.”.

 

 02-abra web

2. ábra Telegráfvezetékek és szigetelő harangok

 

A 2. ábrán látható, „hogy miképen vannak ezek a szigetelők a póznákra erősítve, s hogy miként tartják fen a drótokat akár a vonal egyenes részein, akár azokon a pontokon, a melyeken a vonal hirtelen kanyarodik, hol is a húzás hatásait különös berendezéssel (gyűrűs tartókkal) kell elkerülni. A póznáknak egymástól való távolsága átlagosan 100 méter, de ez a távolság rendszerint kisebb a kanyarulatokon, ellenben nagyobb a sík területeken, hol is a drótok hossza két pózna között 400-500 méterre rúghat. Mindegyik pózna 8-10 méter között változó magassága ott nagyobb, hol a vonal folyók, utak stb. fölött van vezetve. Városokban a szigetelő porczelán-harangokat a házak vagy egyéb épületek falaiba eresztett fatartókra vagy a tetők fölé nyúló póznácskákra erősítik; azonban néhány év óta a levegőben vezetett drótok helyett jobbnak találták a földalatti drótokat, a melyeket a vezeték nedves részein is, például alagutak alatt, raknak le.”

A magyarországi távíróhálózat 1847-1867 között

A Magyarországon létesített első elektromos távíróvonal történetének fontos adaléka, hogy 1847. január 16-án az uralkodó állami monopóliumként határozta meg a távírót. A bécs-brünni vasút mentén épült távíróvonalból ágazott ki Pozsony felé a magyar távíróvonal, amelyet Marchegg és Pozsony között egyszálas távírdavezetékként valósítottak meg.

Bécs és Pozsony között az 1847-48-as nevezetes pozsonyi országgyűlés alkalmából,1847. december 26-án helyezték üzembe az első magyarországi távíróvonalat, amelyet az 1847-48-as országgyűlés már felhasználta a Bécsbe szóló táviratok közvetítésére. A pozsonyi távíróvonal és a távíróállomás is az osztrák kormány tulajdonában volt.

 

03-abra web

3. ábra Az 1847-es pozsonyi országgyűlés épülete

 

Az osztrák kormány kezelésében lévő állami távíróhálózatoktól függetlenül létesültek a vasutak által, vasútüzemi célból működtetett távíróvonalak. Ennek ellenére a vasút mellett haladó állami távíróvonalakat közös oszlopokra szerelték a vasút kezelésében állókkal.

A szabadságharc idején a pozsonyi távíróállomás bezárt. A távíróvonal ismételt kiépítése a szabadságharc leverését követő időszakra maradt. A pozsonyi távíróvonalat a világosi fegyverletétel után, 1850-ben nyitották meg újra. Az osztrák kormány 1850 tavaszán kezdte el – és még abban az évben be is fejezte – a Pest-Pozsony közötti földalatti vezeték kiépítését. Ez a föld alá fektetett távíróvezeték volt a földalatti kábelek első magyarországi alkalmazása. Pesten 1850. október 1-n rendeztek be egy távíróállomást, amely „biztonsági okokból” a Károly-kaszárnyában (a mai fővárosi városházában) működött.

 

04-abra web

4. ábra. A Károly-kaszárnya

 

Még ugyanebben az évben Esztergom-Nánán és Zágrábban is távíróhivatal nyílt. 1853-ban a budai várban létesült távíróállomás, amelynek távíróvonala azonban egyelőre csak a helytartóság elnöke, Albrecht főherceg kizárólagos használatára szolgált (ez az állomás magántáviratokat csak 1857-től kezdve közvetíthetett). 1853-ban Szeged, Cegléd, Szolnok, Lovrin, Temesvár, Nagyszeben, Orsova, Pétervárad és Zimony városokban nyílt meg távírdaszolgálat, természetesen a szükséges távíróvezeték-hálózattal együtt.

1853-tól a magyarországi távírdaállomások az állami táviratok mellett magántáviratokat is elfogadtak.

1854-ben Magyarország területén mindössze 16 távíróállomás működött. 1856-ben megkezdődött a Duna jobb oldalán, a Bécs felől érkező második távíróhálózati gerincvezeték megépítése. 1857-ben a Magyarországon átmenő, északnyugat-délkeleti irányú, Pozsony és Brassó közötti – nemzetközinek szánt – főirányra csatlakozva elkezdődött a magyar országos távíróhálózat kialakulása. A gyorsan és jól átgondoltan kiépülő, országon belüli hálózat az országhatárokon a szomszédos országok távíróhálózatához is csatlakozott.

 

05-abra web

5. ábra Távíróhálózati térkép (1857)

 

1864-ben Kőbányán, 1866-ban Óbudán és a Császárfürdőben nyíltak meg újabb távíróállomások.

Az ezt követő időszakban, gyors egymásutánban Budán, Pesten és vidéken sok távíróállomás, és ezzel együtt sok távíróvonal létesült. Az alkalmazott technológia továbbra is megmaradt az egyvezetékes kiépítésnél.

Az osztrák kereskedelmi minisztérium alá tartozó magyarországi távíróhálózat, amely egyben a német-osztrák távíró unió része is volt, az előzetes korabeli legfelsőbb elhatározások és utasítások alapján, folyamatosan fejlődött és bővült. A hálózat műszaki minősége a különböző helyi körülmények miatt változó volt. A távírda irányítói osztrákok, a létesítést végző munkásság és a hálózatfenntartó vonalőr személyzet magyar volt.

 

06-abra web

6. ábra Korabeli kimutatás a távíróvezetékek hosszáról

 

A kiegyezést megelőző Bach-korszak talán utolsó magyarországi távíróvonal-bővítése az 1865-ben elrendelt Bécs–Losonc és Vác – Balassagyarmat vonalszakasz megépítése volt.

 

A magyarországi távíróhálózat a kiegyezéstől 1887-ig

Az 1867-es kiegyezéssel a Deák Ferenc vezette magyar tárgyalódelegáció megegyezett a Habsburg-dinasztiával és az osztrák uralkodó körökkel. Ferenc József és az osztrák uralkodó körök arra kényszerültek, hogy feladják az „összbirodalom” fenntartására és Magyarország ebbe való beolvasztására irányuló, 1849 óta erőltetett törekvéseiket. Az 1867-es XII. törvénycikk létrehozta a dualista rendszert, az 1918-ig fennálló Osztrák-Magyar Monarchiát. A kiegyezés után a magyar kormány számára különösen fontos lett az addig Bécs-központú távíróhálózat Budapest-centrikus átépítése és fejlesztése, amely a Monarchián belüli politikai és gazdasági függetlenség, egyenrangúság megteremtését szolgálta.

A kiegyezés keretében 15 cikkelyből álló, ideiglenes „távírdai megegyezést” is megkötöttek, amelynek a távíróhálózatra utaló szövegrésze a következő;

„MEGEGYEZÉS

a császári-királyi kereskedelem- és nemzetgazdasági és a királyi magyar földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium között a távírdaügy megosztását illetőleg.

Miután a császári-királyi kereskedelemügyi minisztérium részéről PILHAL Ferenc postafőtanácsos és a királyi magyar földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium részéről FEST Imre országgyűlési képviselő úr meghatározták azon módozatokat, melyek alapján a távírdaigazgatás megosztása véghezvihető; a távírdaigazgatás átvételéről a királyi magyar igazgatás részéről Magyarországon és Erdélyben, mindkét minisztérium jóváhagyásának fenntartásával a következő ideiglenes megállapodásban egyeztek meg.

 

1. cikkely

Magyarországon és Erdélyben a távírdaszolgálat legfelső vezetését és igazgatását 1867. május 1.-én a királyi magyar kereskedelemügyi minisztérium átveszi. Ezen időponttól Magyarországon és Erdélyben a távírdai felügyelőségek és távírdaállomások kilépnek a császári-királyi távírdaigazgatással való szolgálati kötelékből és alárendeltetnek a királyi magyar kereskedelemügyi minisztériumnak.

A temesi és bánáti határőrvidéken levő távírdaintézetek nem mennek át a királyi magyar igazgatás hatáskörébe, ezért ezek kiválnak a temesvári távírdai felügyelőség hatásköréből. Mivel a jelenleg fentálló távírdaigazgatás körletei nincsenek szorosan a korona országai szerint elhatárolva, intézkedés történt, hogy 1867. május 1-ig az összes magyar távírdaállomások, amelyek jelenleg egy nem magyar távirdai felügyelőséghez vannak beosztva, magyar távírdai felügyelőség alá rendeltessenek és ugyanígy azok a nem magyar távírdaállomások, amelyek jelenleg egy magyar távírdai felügyelőséghez tartoznak, nem magyar távírdai felügyelőség alá rendeltessenek.”

Az 1867-es kiegyezés után a felelős magyar kormány vette át a távíróhálózatot. Az addig az osztrák kormány tulajdonában álló magyarországi távíróvonalak a kiegyezés keretében magyar tulajdonba kerültek.

1867. május 1-én Magyarország és Erdély, 1868. április 1-én Horvát-Szlavonország, 1871. január 1-én pedig a Határőrvidék távíróberendezései kerültek átvételre. Ennek befejeztével a magyar igazgatás megkezdte a hálózat fejlesztésének munkálatait. A távíróhálózat központja eddig Bécs volt.

A fejlesztést tehát három irányban kellett végrehajtani:

  • az országos hálózat központját Budapestre áttenni,

  • a megyei székhelyeket, mint az alkotmányos élet gócpontjait a hálózatba minél előbb bevonni,

  • a Magyarország érdekeit szolgáló nemzetközi távíró összeköttetéseket haladéktalanul megszervezni.

E szempontok figyelembevételével, 1867 és 1874 között közel kétmillió forint költséggel bővítették és alakították át a magyar távíróhálózatot. Erre az időszakra esik a pesti főtávírda átköltöztetése a korabeli főpostaépület III. emeletére. A főposta épülete 1873-ban épült a Szervita-rendi szerzetesek telkén.

 

07-abra web

7. ábra A budapesti főposta épülete

 

A magyarországi távírószolgálat legfőbb szerve a budapesti székhelyű „M. kir. Távírda” lett, amelynek országrészenként működő felügyelőségei, majd igazgatóságai irányították a távírda munkáját. A távírdaigazgatás területi szervei 1867-1869 között a folyamatosan gyarapodó, ún. távírdafelügyelőségek voltak, 1867-től Pest és Temesvár, 1868-tól Zágráb, 1869-től Debrecen, 1870-től Kolozsvár székhelyekkel. 1870-től nevük „Távírda Igazgatóság”-ra változott. 1871-ben megszervezték a Nagykanizsai Távírda Igazgatóságot, majd 1872-ben a debreceni igazgatóság székhelyét Kassára tették át. A nagykanizsait 1879. január 1-jétől szüntették meg, az alá tartozó állomásokat a budapesti kerülethez csatolták, de a függőben maradt ügyek intézésére az igazgatóság még március végéig működött. 1880-ban tehát Budapest, Kassa, Kolozsvár, Temesvár, Zágráb székhelyekkel működött Távírda Igazgatóság. Az igazgatóságok alatt távírdai főállomások és mellékállomások üzemeltek. A távírászok elméleti és gyakorlati kiképzésére a minisztérium három hónapos távírda-tanfolyamokat szervezett. Az állami kezelésben lévő nagyobb távírda állomások mellett a kisebb forgalmú helyeken magánvállalkozók által üzemeltetett mellékállomások látták el a feladatokat. A szolgálat minél pontosabb ellátása céljából 1870-től jelentették meg a szakma hivatalos lapjaként a „Távírászati rendeletek tárát”.

Budapesten 1869-ben az Országházban, 1874-ben a Tőzsdén, 1875-ben a Vízivárosban létesült távíróállomás. Az 1875-79 közötti évek gazdasági válsága kissé megakasztotta a fejlődést. Néhány évnyi „helyben járás” után 1881-ben a Szabadelvű körben, 1883-ban a Hajós, a Sas, a Sugár utcában és az Üllői úton, 1884-ben Angyalföldön, a Diófa és a Soroksári utcában, 1885-ben az Akadémia utcában, 1886-ban a központi pályaudvaron rendeztek be új távíróállomásokat.

Vidéken is gyors egymásutánban szerelnek fel távíróállomásokat: 1870-ben Hódmezővásárhely, Körmöcbánya, Magyaróvár, Zilah; 1871-ben Gyulafehérvár, Zenta, Zimony; 1872-ben Salgótarján, 1875-ben Dombóvár; 1880-ban Dicsőszentmárton kapcsolódott a távíróhálózathoz (a felsorolás nem teljes).

Megépítették a budapest-fiumei, budapest-bukaresti és budapest-belgrádi, közvetlen levelezésre szánt távíróvonalakat is.

A távíróhálózatra továbbra is az egyvezetékes rendszer maradt a jellemző. 1867 és 1887 között a magyarországi távíró vonalhossza – a vasúti hálózatot is beleértve– 8155,7 km-ről 18111,6 km-re, a huzalhossz pedig 16737,7 km-ről 69174,8 km-re növekedett.

A kiegyezéstől 1887-ig a magyar távíró nagy arányban és látványosan fejlődött. Ez az időszak a magyarországi távíró, ezen belül a távíróhálózatok létesítésének, bővítésének és felújításának aranykora volt. A hálózatépítést távírdaépítészek irányításával a hálózatépítő munkásság, az úgynevezett távírdások végezték. A főleg zárt közösségekben élő, vándorló távírdások többsége bizonyos tájegységek néhány falujából került ki. A vonalépítő távírdás szakma apáról fiúra szálló, nehéz, de megbecsült mesterség volt. A megépített távíróvonalakat gyalogos és lovas vonalőrök felügyelték, vigyázták és javították.

Ebben az időszakban a földfeletti légvezetékes vonalak részeként már második generációs földalatti távírókábeleket is fektettek. Az 1870-es évek második felében elsősorban vasúti alagutakban és vízfolyások keresztezésében létesültek kábeles távíróvonal-szakaszok.

A távíró fejlődése 1887-től az első világháborúig

Magyarországon kezdetben a helyközi és helyi távíróhuzalokat a nem beépített útvonalak és vasutak mentén telítetlen keményfa vagy nemkátrányos, telített puhafa oszlopokon, különböző szerkezetű tartóvasakra szerelt porcelán vonalszigetelőkön vezették. 1889-től elkezdték alkalmazni a kátránnyal telített puhafa oszlopokat is.

A városok belterületén, zártsorú építkezéseknél a házak falába erősített tartókon haladtak a vezetékek. Az előfizetők számának növekedése szükségessé tette, hogy a szigetelőket több, egymáshoz egészen közel szerelt, váltakozó hosszúságú tartóvasakra erősítsék, mindinkább kihasználva a fali támszerkezetek befogadóképességét.

 

08-abra web

8. ábra Díszes kivitelű, kétsoros falitartó

 

Szépészeti szempontból egyes tereket, főbb útvonalakat, szebb házakat igyekeztek elkerülni, vagy – mint a fővárosban az Erzsébet-téren is – néhány díszes öntöttvas-oszlopot állítottak fel.

A külföldi alapanyagok behozatalának csökkentése érdekében a hálózati anyagok hazai előállítására törekedtek. A Zsolnay Porcelángyárban 1882-ben kezdődtek kísérletek a jó minőségű magyar porcelán vonalszigetelők gyártásához. 1885-től részleges szerződéssel szállítottak, majd 1891-ben elnyerték a Magyar Posta és a MÁV folyamatos megrendeléseit a telefon- és távírdai szigetelők teljes szükségletének kielégítésére.

A távíróhálózat építési munkáit a távírdaépítész vezette vonalfelvigyázók segítségével. A távíróhálózat gyors fejlődése miatt a vezetékek számát a falitartókon már nehezen lehetett növelni. A nagyszámú, hosszú és kusza vezetékek között a fenntartó személyzet nem tudott eligazodni. A falitartók helyett tetőtartókat kezdenek elhelyezni.

A kiegyezéstől 1887-ig a magyar távíró oly nagyarányú fejlődést ért el, hogy ekkor a távíróhálózatot jól működő, szervezett műszaki irányítás nélkül fenntartani és továbbfejleszteni már nem lehetett. Baross Gábor akkori miniszter felismerte a műszaki irányítás hiánya miatti nehézségeket. 1887 szeptemberében az uralkodó jóváhagyta a miniszter javaslatát a postai és a távírószolgálat egyesítésére: 1887-ben a távírószolgálatot a postával egyesítette, a műszaki ügyek irányítására és az irányítási rendszer korszerű fejlesztésére fiatal mérnököket alkalmazott. Ezzel az elhatározással új korszak nyílt meg a magyar távíró történetében. Ez idő szerint igazgatóság működött a Magyar Korona országaiban: Budapesten, Pozsonyban, Kassán, Nagyváradon, Sopronban, Nagyszebenben, Temesvárott és Zágrábban.

A távíró és a posta egyesítését gyorsan követte a „telegráf törvény”. Az 1888. évi XXXI. törvénycikk törvényes keretet biztosított a távíró és az akkor már működő telefonhálózat és berendezései korszerű, a korabeli műszaki követelmények szerinti fejlesztéséhez. A törvényben biztosított fejlődési lehetőségek kihasználására a költségvetés 1888-tól kezdve három esztendőn át évi 60 000 forintot bocsátott rendelkezésre.

 

09-abra web

9. ábra Részlet az 1888. évi XXXI. törvénycikkből

 

1891-ben a fiatal műszaki kar munkatervet dolgozott ki. Ezt a távíróhálózati felújítási és beruházási tervet a minisztertanács elfogadta és 1891-ben 1.300 000 forintnyi, 10 év alatt törlesztendő különhitelt engedélyeztetett. 1893-ban további félmillió forint állami pénzt fordítottak hálózatfejlesztésre.

A távíróhálózat jól átgondolt, üzembiztos műszaki fejlesztése jelentős méreteket öltött. A budapesti távíróhálózatot teljesen átalakították. A vasoszlopokon haladó vezetékek egy részét újonnan létesített tetőtartókra erősítették, más részét városcsinosítás és a gazdaságosabb fenntartás miatt a lakott területeken belül földalatti távírókábelekbe helyezték. Üzemi és üzleti okok miatt Budapest-Hatvan közötti a légvezetékes távíróvonalat földalatti kábelbe helyezték. A kábelfektetési munka 1904-ben kezdődött. Magyarországon ez lett az első helyközi távírókábel.

A nagyvárosok szélén a különböző irányokból érkező légvezetékcsoportokat kábelbódékon át földalatti távírókábelekhez csatlakoztatták.

 

10-abra web

10. ábra Kábelelosztó vasbódé

 

A kábelbódék és a távíróközpont közötti kábelek Pupin- vagy Krarup-rendszerűek[1] voltak. Budapest területén a helyközi távíróvonalak részére 1913-ban fektetett kábelek közül öt 14×2 eres Krarup, egy 17×2 eres és egy 28×2 eres Pupin-kábel volt.

A nemzetközi és belföldi hálózat a távíró kezdetétől folyamatosan épült és fejlődött. Magyarországon haladt át a Párizstól a Fekete-tengerig húzódó fontos és nagyforgalmú távíró főirány. Erre a harántirányú európai összeköttetésre főleg Budapest központtal kapcsolódott az akkori Magyarország távíróhálózata. A belföldi távíróhálózat ekkorra teljesen lefedte az országot, mely az országhatárokon csatlakozott a környező országok és a nemzetközi távíróhálózatok rendszeréhez.

E korszak alatt több új nagytávolságú távíróösszeköttetés is létesült. Az 1896. évi, budapesti nemzetközi távírókonferencia tárgyalásának eredményeként 1899. december 4-én nyílt meg a Budapest–London viszonylat. Ezt követte december 6-án a Budapest–Szófia, december 16-án a Budapest–Szarajevó közvetlen távíró összeköttetés. 1907-ben épültek a Budapest–Konstantinápoly és Budapest–Braila vonalak. A Nyugatot a Kelettel összekötő nagytávolságú vonalak nemcsak távíróforgalmi, hanem pénzügyi szempontból is fontosak voltak.

A nagytávolságú távíróösszeköttetések mellett számos új külföldi közvetlen összeköttetés létesült, melynek eredményeképpen Magyarország Ausztriával 54, Bosznia-Hercegovinával 10, Romániával 6, Németországgal és Szerbiával 2-2, Bulgáriával, Nagy-Britanniával és Törökországgal 1-1 közvetlen távíróvonalat üzemeltetett. A távíróhálózat növekedését 1887-től az első világháborúig jól szemlélteti a 11. ábrán látható táblázat

 

11-abra web

 

11. ábra A magyar távíróhálózat növekedése 1867-1914 között

 

A 11. ábra nem tünteti fel a magántáviratok felvételére felhatalmazott vasúti távíróállomások számát, amely 1887-ben 907, 1914-ben 2402 volt. Nem szerepel továbbá a vasúti távíróhálózat huzalhossza, amely 1877-ben 23 287 km, 1914-ben 56 852 km volt.

Az önálló távíróhálózat hanyatlása

A telefon és később a vezetéknélküli távíró egyre erőteljesebb térhódításával a magyar vezetékes távíró fejlődése, nem látványosan ugyan, de megtorpant. Ez a természetes fejlődés következményének tekinthető. Főleg gazdasági és részben műszaki okok miatt a táviratokat 1883-tól a beszédátviteli telefonhálózatokon kezdték továbbítani. Ez egy folyamat kezdete volt, mely később kiszélesedve, végezetül ‑ a távíróhálózat tekintetében – teljesen magába olvasztotta a vezetékes távírószolgálatot.

 

12-abra web

12. ábra Korabeli távíróoszlop a Hortobágyon

 

Az önálló távíróhálózatok jelentőségének csökkenését egy végzetes történelmi fordulat nyomatékosította: 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörököst, és kitört az első világháború.

 

Szerző: Sáfár József távírótörténet-kutató

 

Címkék: technikatörténet



[1] Az impulzusjelek torzításmentes átvitelére vonatkozó, a Heaviside által levezetett, veszteséges vezetékekre vonatkozó feltétel (G/C=L/R) szerint a jelalaktorzítás az induktivitás növelésével csökkenthető. A Pupin-módszer (Mihajlo [Michael] Pupin szerb születésű, amerikai mérnök találmánya) szerint bizonyos kábelhosszanként koncentráltan elhelyezett induktív tekercseket iktattak be az erekbe soros kapcsolással. A Krarup-kábeleknél (a dán Carl Emil Krarup szabadalma szerint) a kábelérpárokat tőle villamosan szigetelt, ferromágneses (vas) huzallal csévélték körül, amely „elosztott paraméterű” módszerrel növelte a vezeték induktivitását. – A szerk. megj.