Skip to main content

A Microsemi FPGA-újdonságai

Megjelent: 2019. március 12.

lid ebv abraAz új FPGA-generáció felülír néhány régi ökölszabályt

Azok a fejlesztők, akik már használtak többféle programozható logikát a terveik megvalósításához, a feladat ismeretében ránézésre „be tudják lőni”, hogy a követelményeket mikrovezérlővel, CPLD-vel vagy FPGA-val lehet-e kevesebb fejlesztőmunkával, költséghatékonyabban, kisebb energiafogyasztással, elfogadható válaszidővel kielégíteni. Ám minden ilyen „gyors döntés” ökölszabályokon, közhelyes ismereteken, előítéleteken alapul. Ezeket viszont a technológiai fejlődést követve érdemes időről időre „újragondolni”, hogy ne tévedjünk (nagyot) az „ökölszabály-alapú” döntéseinkben. Emiatt érdemes megismerkedni a Microsemi új FPGA-családjaival is.

 

Egy kis technikatörténet

Az összetett logikai áramkörök szisztematikus fejlesztése a múlt század 60-70-es éveiben vált a mérnöki gyakorlat részévé.
A kombinációs áramköröknél a szemléletes Karnaugh-diagram használata akkoriban „napi rutinfeladatnak” számított, a „strapásabb” Quine-McCluskey módszer pedig már az algoritmizált, számítógépes támogatású tervezési módszerek lehetőségét vetítette előre. A sorrendi hálózatokban is a „közepesen intuitív”, félgrafikus „papír-ceruza” eszközökkel folyt a ma „állapotgépeknek” (state machine) nevezett áramkörök tervezése. Azt minden mérnök tudta, hogy ezek a komplex logikai hálózatok kiválóan szimulálhatók számítógéppel, azonban ez csak a 70-es évek elejének forradalmi újdonságával, a mikroprocesszorok megjelenésével vált reálisan megvalósíthatóvá.
Ezt az ötletet a programozhatóság (és nem mellékesen) a NyÁK-fóliák „átvagdalása” nélküli módosíthatóság tette rendkívül vonzóvá, de a kezdeti eufória elmúltával sokan rájöttek, hogy a mikroprocesszorok nem fejlődnek elég gyorsan ahhoz, hogy bizonyos „időkritikus” (azaz ms vagy µs nagyságrendnél gyorsabb válaszidőket igénylő) célokra is alkalmasak legyenek.
A félvezetőtechnika azonban már egy csipen akár tíz- vagy százezer elemi logikai kapuáramkör realizálására is képessé vált (ezt emlegették úgy is: Sea of Gates – „a kapuk tengere”). Ha ezeket egy „felhasználóspecifikus” maszkolási lépéssel – a csipgyártónál, de a végfelhasználó igénye szerint – összehuzalozták, máris kész volt egyetlen csipen a – régen akár több nagy NyÁK-kártyát is elfoglaló – logikai rendszer. Csak hát, tegyük hozzá, a végfelhasználó által „beletervezett” hibáival együtt, módosíthatatlanul. A valódi használhatósághoz még „ki kellett találni” a felhasználó által definiálható, később az újradefiniálható huzalozást is, amely utóbbinak az összeköttetési rendszerét egy RAM-ban tárolt bittérkép vezérelte elektronikus kapcsolók határozták meg – nos, ezt hívjuk ma FPGA-nak. Ez ma már sokat fejlődött annak érdekében, hogy ne kelljen mindig mindent „atomjaiból”, az elemi kapuáramkörökből újra feltalálni: kialakultak a csipre integrált, optimalizált, szabványos funkciók (memóriák, kommunikációs és I/O-modulok és aritmetikai funkciók – egészen az FPGA-val egybeintegrált mikrovezérlőkig), de a szabad, és újradefiniálható huzalozás előnyeinek teljes szabadságával.
A programozható logika fejlődése az FPGA-val párhuzamosan egy másik úton is elindult az említett kézi tervezési módszerek „régi iskolájának” gondolkodásmódja szerint: ennek nyomát találjuk meg a kétszintű, ÉS-VAGy kombinációs hálózatokból és tárolóelemekből kialakított, de EEPROM-ban tárolt (tehát módosítható) program szerint huzalozott, összetett logikai elemeket (Complex Programmable Logic Device – CPLD) tartalmazó megoldásválasztékban.

 

01 ebv abra

1. ábra  Az IGLOO2 FPGA-család tömbvázlata

 

Melyiket szeressük? Előnyök – hátrányok

Mindkét megközelítésű megoldásra találunk példát az alkatrészkínálatban, tehát bizonyára egyik sem „jobb” a másiknál, legfeljebb egyik célra ez, a másikra amaz az alkalmasabb. Kezdjük az FPGA-val. Ebben (az említett céláramkör-részleteken túl) a „logikai alapelemeket” ma már nem egyszerű logikai kapuáramkörök, hanem definiálható funkciójú kombinációs hálózatból és egy tárolóelemből (flipflopból) kialakított univerzális (kombinációs és szekvenciális célra egyaránt alkalmas) elemi cellák alkotják. Fontos megjegyezni, hogy ezekben a logikai cellákban a kombinációs funkciókat kapuáramkörök helyett egy kis méretű statikus RAM (SRAM) tároló (Look Up Table – LUT) valósítja meg, amely a cellafunkció programozhatóságáért felelős. Ennek a LUT-nak a címbemenetei alkotják a kombinációs hálózat bemeneteit, a kiolvasott tartalom bitjei adják a kimeneteket (n bemenet és m kimenet közé tehát egy n × m bites SRAM-cellamátrixot kell képzelnünk, amelybe értelemszerűen az adott elemi cella kombinációs funkcióját leíró igazságtáblázatot kell beírni az FPGA bekapcsolásakor). A nyomaték kedvéért egy kicsit részletesebben: minden felhasznált cellába, és minden rendszerindításkor. Ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy a cellák közt sor- és oszlopirányban is futó huzalozás keresztezési pontjainak össze- vagy szétkapcsolt állapotát is hasonló módon kell megadni, érthetővé válik, hogy a bekapcsoláskor „üres” FPGA-ba minden egyes rendszerindításkor egy külső információforrásból (tehát például kikapcsoláskor nem törlődő tárolóból, mondjuk EEPROM-ból) tetemes információmennyiséget kell betölteni (nem mellesleg: jókora tápáram-lökéstől kísérve), aminek az időszükséglete akár a 10 ms nagyságrendet is meghaladhatja. Ez a „bootolási idő” nem tűnhet soknak például egy személyi számítógép – néha többször 10 másodpercnyi – beindulásához képest, de elfogadhatatlan például egy biztonsági rendszernél, aminek a bekapcsolás után gyakorlatilag azonnal, és „bombabiztosan” működőképesnek kell lennie. Ez utóbbiban az FPGA viszont nem „jeleskedik”, mivel a külső EEPROM-ból az FPGA-ba irányuló adatfolyam sebezhető, erősen ki van téve a véletlen bithibák miatti, akár teljes működésképtelenséget is eredményező adatsérüléseknek – nem beszélve arról, hogy ez a folyamat akár a betöltési folyamat egyszerű, „ész nélküli” megzavarásával, az információtartalom tényleges ismerete nélkül is „meghekkelhető”, beláthatatlan következményekkel. Az a tény, hogy az FPGA-kban „amerre csak nézünk, mindenütt SRAM-ot látunk”, abban is megnyilvánul, hogy a nagyobb, esetleg sokszáz-ezres nagyságrendű elemi cellából álló FPGA-k ijesztően sokat fogyasztanak, ami áramellátási és hűtési problémákkal is szembesíti a tervezőt. A RAM-ok dominanciájából persze előny is fakad, mert az FPGA-alapú logikai áramkör funkciója akár „röptében”, rendszerleállás nélkül is megváltoztatható. Mindazonáltal a hátrányokkal szemben ott áll az észszerű alkalmazásokkal szinte kimeríthetetlen kapacitás, amelybe még akár teljes mikroprocesszorfunkció (akár több „szoftprocesszor” is) belefér, a gyári processzorok véges konfigurációs korlátai nélkül, akár a felhasználó saját, alkalmazás-specifikus utasításkészletével. Hatalmas előny a tervezők számára, hogy számos tipikus részfeladat megoldáshoz érhető el készen bevált megoldás (ezt szokás IP-nek – Intellectual Property – nevezni), ami ugyanúgy építhető be az eszköz funkcióját leíró szoftverbe, mint egy gyári alkatrész a hardverbe.


Vessünk most egy pillantást a másik említett megoldásra, a CPLD-re. Ezek maximális elemi cellaszáma manapság az FPGA-knál említett, százezres nagyságrenddel szemben legfeljebb ötszáz, amely nyilvánvaló korlát az általa megoldható feladatok terjedelmére nézve. A CPLD-kben nincsenek meg azok a tipikusan igényelt, fix huzalozással vagy IP-vel megvalósított célfunkciók sem, amelyek annyira kézenfekvően „kínálják magukat” az FPGA-kkal való tervezés során. A CPLD-kkel tehát kevésbé lehet az FPGA-khoz hasonló „rendszerszintű”, moduláris megoldásokban gondolkozni. Sokkal inkább alkalmas például olyan „közbenső” logikai áramkörök kivitelezésére, amelyekkel két, egymással közvetlenül össze nem kapcsolható VLSI-áramkört kell egymással „összegyógyítani” (ezt nevezi az angol szakzsargon szemléletesen „glue logic-nak” – „ragasztó logikának”). Egy 500 flipflopot tartalmazó áramkör persze igen tágas keret az ilyen funkciókhoz, jókora átfedés van tehát a CPLD-megoldástartomány felső, és az FPGA-tartomány alsó méretsávja között. Ebben az átmeneti tartományban leginkább (az ár, a teljesítményfelvétel, a méret stb. objektív szempontjain kívül) a felhasználó tervező előzetes ismereteinek, „iskolázottságának” jellegétől, a fejlesztőeszközökhöz való hozzáférésétől is erősen függ, melyiket érdemes választani. A CPLD-k műszaki megoldásaihoz visszatérve, fontos tulajdonság, hogy az elemi logikai cellák közötti összeköttetéseket (és ezzel a CPLD által megvalósított logikai funkciót) nem SRAM- hanem EEPROM-típusú, a CPLD-mátrixszal közös csipre integrált tároló tartalma határozza meg. Emiatt a CPLD-t a kikapcsolás sem törli, a bekapcsoláskor tehát rögtön „feléled”, a rendszerbetöltés nem igényel időt, és az FPGA ezzel járó „sebezhetősége” sem jelentkezik. Cserében viszont nem rendelkezik az FPGA-k működés közbeni módosításának lehetőségével. Ráadásul, mivel a leginkább „energiafaló”, SRAM-típusú tárolóelemből még a legnagyobb kapacitásúakban is legfeljebb 500-at találunk, szemben az FPGA konfigurációjának tárolásához szükséges SRAM-elemek százezres vagy milliós nagyságrendjéhez képest, az áramfelvétele elenyésző egy hasonló célra használt FPGA-éhoz viszonyítva, nyugalmi állapotban akár µA-es nagyságrendig is lemehet.

 

Miben áll a Microsemi újítása?

Az Olvasó – különösen, ha már foglalkozott programozható logikai hálózatokkal – talán túl hosszúnak is gondolhatta az eddigi általános, gyártófüggetlen bevezetőt. Ez azonban – úgy vélem – megérte a fáradságot, mert így már könnyebben érthető, mi az a „hozzáadott érték”, ami miatt a (a Microchip Technologies által 2018 tavaszán felvásárolt) Microsemi új termékei valóban „újdonságértékűek” az FPGA-piacon.
Az ötlet egyszerű: az FPGA-k legtöbb bajának forrásaként megnevezett SRAM-ot el kell hagyni, illetve kikapcsoláskor nem törlődő memóriával helyettesíteni. (Természetesen ez a „száműzetés” csak a konfigurációt – tehát a cellafunkciókat és az összeköttetéseket – meghatározó, számukat tekintve viszont túlnyomó többséget alkotó tárolóelemeket érinti, a működés közben üzemszerűen változó, „funkcionális” SRAM-cellákat nem.) Kézenfekvő, hogy mi legyen az a „kikapcsoláskor nem törlődő” tárolóelem: a töltéstárolás elvén működő flashmemória. Ennek technológiája mára – a mobiltelefonoktól kezdve a PC-k szilárdtest-tömegtárolójáig terjedő széles körű használatnak köszönhetően – letisztult, megbízható, állandósult állapotban minimális energiafogyasztású és elfogadhatóan olcsó is lett. Elmarad mindenek előtt a bekapcsoláskor „üres” FPGA feltöltésének folyamata, amellyel gyakorlatilag eltűnik a betöltési folyamat hibáiból vagy rosszindulatú beavatkozásból adódó téves működés kockázata.
Az új FPGA tehát „felzárkózik” a CPLD-khez az utóbbiak azonnali elindulását tekintve. De felzárkózik a konfigurációs memória energiafogyasztása szempontjából is: a flash tárolócella statikus állapotban ugyanis – az EEPROM-cellához hasonlóan, a szivárgóáramtól eltekintve – gyakorlatilag nem fogyaszt áramot. Ez utóbbi az SRAM-alapú FPGA-kra jellemző, költséges és igényes áramellátás tervezését és megvalósítását, továbbá a keletkező disszipációs hő eltávolítását takarítja meg a tervező, a gyártó és a felhasználó számára.
Itt akár abba is hagyhatnánk, hiszen máris elég okot soroltunk fel arra, hogy a tervező így szóljon: „ebben van fantázia, lássuk a részleteket”. Ne feledkezzünk el azonban egy további fontos rendszertulajdonság megemlítéséről. Sokan találkozhattunk már olyan „egyszeri hibákkal” logikai rendszerekben, informatikai eszközökben, amit – bármennyire is igyekeztünk azonosan beállítani a vizsgálati körülményeket – nem sikerült reprodukálni, és így esély sem volt arra, hogy megértsük, és megelőzzük az újbóli előfordulását. A jelenségnek neve is van: „egyszeri kiakadás” (Single Event Upset – SEU), és sok kísérleti vizsgálat utal arra, hogy az oka olyan, a kozmikus sugárzásból, radioaktív sugárforrásból stb, eredő, ionizáló hatású elemi részecske „berepülése”, ami „rosszkor van rossz helyen”, azaz éppen egy kritikus bit értékét változtatja meg pillanatszerűen. Ilyen behatásnak természetesen a légkör és a magnetoszféra határain kívül működő űreszközök vannak a legjobban kitéve, de a Föld felszínén sem kizárt az előfordulása. Messzire vezetne, ha ezek hatásait (az egyszerű adatbithibától a konfigurációs adatok megváltozásából eredő „félrehuzalozás” okozta teljes működésképtelenségig) részletesen elemeznénk, ezért inkább a végeredményt közöljük: mivel az SRAM-ban az állapotot egy pozitív visszacsatolási hurok állapota tartja fenn, az SRAM-alapú FPGA-k konfigurációs memóriájában egy-egy ilyen SEU-jelenség hatására pillanatszerűen „átbillent” SRAM-bit hibás állapotát a pozitívan visszacsatolt hurok őrzi tovább akkor is, ha a zavaró hatás megszűnik. Ezért a konfigurációs hiba ettől kezdve a kikapcsolásig (vagy az SRAM „tiszta forrásból” történő újratöltéséig) megmarad. Ezzel szemben a flash-alapú konfigurációs tároló egy-egy bitjének állapotát egy mindentől elszigetelt „lebegő elektróda” tárolja, amelynek tárolt töltését egy SEU-esemény nem tudja olyan mértékben megváltoztani, hogy a bit logikai értékét ellenétesre változtassa. A konfigurációs adatok tehát gyakorlatilag védettek az ilyen okból keletkező súlyos működési zavarok ellen.
A továbbiakban – a teljesség igénye nélkül – vessünk pillantást néhány, az említett alkalmazási előnyöket hordozó, flash FPGA-alapú Microsemi-termékcsalád tulajdonságaira. Előrebocsátjuk mindhárom alább ismertetett család közös jellemzőjét: ez már a Microsemi FPGA-gyártásának negyedik generációja, amely architekturális és fizikai működési szinten is meghaladja a korábbi gyártmányok képességeit.

 

IGLOO2: flash FPGA-sorozat

A kis alkatrészsűrűségű kategóriába eső IGLOO2-család a klasszikus „csupasz” FPGA architektúrát követi (1. ábra), azaz nem tartalmaz a mikrovezérlőkre (MCU) jellemző perifériákat, sem pedig fix huzalozású MCU-magot. Ennek következtében a „tiszta digitális” világ olyan alkalmazásaiban találhat kedvező fogadtatásra, mint a gigabit Ethernet, a PCI Express, különféle VLSI-elemek közötti „hídfunkciók”, I/O-bővítés és protokollkonvertálás, álló- és mozgókép-feldolgozás és a magasfokú adatvédelemmel ellátott kommunikáció. Felhasználói körébe pedig az olyan, magas fokú biztonságra és megbízhatóságra igényt tartó szakágak tartozhatnak, mint a kommunikáció, az ipari alkalmazások, az orvostechnika, a katonai berendezések és a repülés.
Az eszközzel megvalósítható alkalmazások „mérete” elsősorban az elemi logikai cellák maximális számától függ: ez ebben a családban – típusfüggően – elérheti akár a 150 ezret is. Ezt egészíti ki egy fixen huzalozott 5 Mbit SRAM-adattároló és 4 Mbit kikapcsoláskor nem törlődő memória. A többi fix huzalozású részegységek típusa és mennyisége is terjedelmes feladatok szabványos részegységeként használható: 16 db kétirányú soros/párhuzamos átalakító (SERDES), ami az IGLOO2-höz kapcsolódó külső eszközökkel történő, akár 5 Gbit/s sebességet és kommunikációt szolgálja. A jelfeldolgozás aritmetikai feladataira 18 × 18 bites szorzó/összeadóműveket tartalmazó DSP-egységek szolgálnak, külső DRAM illesztésére pedig 667 Mbit/s-os DDR-interfészek alkalmazhatók. A jégkunyhót jelentő IGLOO családnévből óhatatlanul az alacsony hőmérsékletre asszociálunk. Igaz, hogy az IGLOO2-csipek azért nem „deresednek” használat közben, de mégis 20-40%-kal kevesebbet fogyasztanak legjobb versenytársaiknál, készenléti állapotban csupán 7 mW teljesítményfelvétellel. Az adatbiztonság és a másolásvédelem, a klónozás, a visszafejtés és a rosszindulatú beavatkozások (tampering) ellen is jelentős védettséggel és nagy megbízhatósággal rendelkezik.

 

02 ebv abra

2. ábra  A SmartFusion2 rendszercsip-család tömbvázlata

 

SmartFusion2: rendszercsip és FPGA „egy személyben”

A SmartFusion is „beszédes” névválasztás, jelzi, hogy a gyártó „okosan” egyesítette a mikrovezérlő-alapú rendszercsipek szolgáltatásait a flash-alapú FPGA előnyeivel. Nem véletlenül említjük a családot az IGLOO2 után, mivel a SmartFusion2 FPGA-szekciója lényegében azonos az előbbivel. A típustól függően 5000…150 000 db elemi logikai egységhez és az előző fejezetben említett, fixen huzalozott logikai alrendszerekhez többletként egy „alkalmazásspecifikusan felszerelt” 166 MHz órafrekvenciájú ARM® Cortex™-M3 processzormagot is a csipre integráltak (2. ábra) azzal a szándékkal, hogy a processzoros gondolkodásmódhoz jobban illeszkedő, utasítássorokkal kézenfekvőbben leírható tevékenységeket (tipikusan a rendszervezérlést, -felügyeletet és -diagnosztikát, esetleg a felhasználói interfészt) ne kelljen nehézkes módon az FPGA-ra „ráerőszakolni”. Az ARM-processzormag körül watchog-időzítő, interfész-megszakításvezérlő, CAN-buszkontroller, valamint a szabványos belső AHB-buszmátrixra kapcsolva számos egyéb haszos funkció kapott helyet. A fejlesztés és hibakeresés megkönnyítésére beágyazott programkövető makrocella (Embedded Trace Macrocell – ETM) szolgál. Kommunikációs alapfunkcióként USB OTG áll rendelkezésre, az adatátvitel biztonságának megőrzéséhez pedig AES256 és SHA256 hardvertitkosítót is tartalmaz, valódi véletlenszám-generátorral támogatva. Az integrált Cortex-M3 mag saját külön programmemóriájának integritását hibajavító kódolású hardver védi.
A funkciók felsorolása korántsem teljes, de ennyiből is látható, hogy a SmartFusion2 nem a hagyományos, analóg perifériákkal is ellátott mikrovezérlő/FPGA-kombináció, sokkal inkább az IGLOO2-nél felsorolt jelfeldolgozó és kommunikációs alkalmazások részfeladatokra bontását teszi lehetővé az FPGA-s megközelítési módot a processzorostól elválasztó vonal mentén. Természetesen nincs annak sem akadálya, hogy az FPGA logikai alapelemeiből akár további teljes szoftprocesszor(oka)t állítson össze a fejlesztő; az ehhez szükséges know-how megtalálható az IP-kínálatban.

 

03 ebv abra
3. ábra  A fejlesztési ökoszisztéma

 

PolarFire: a „többszörös díjnyertes” FPGA

A felső-középkategóriás Polarfire-család architekturális megközelítése hasonló a napjainkban megszokott termékekéhez, azonban egy fontos tulajdonságával bejelentése évében, 2017-ben valóban több rangos szakmai elismerést is kiérdemelt: a középkategória legjobban „költségoptimalizált”, legjobb ár/érték arányú termékcsaládjának minősítették. Közismert, hogy a félvezetők árában jelentős hányadot képvisel a csipfelülettel arányos rész, és a PolarFire-családot éppen az egyik legnagyobb helyfoglalású funkciócsoportban elért jelentős helymegtakarítás jellemzi: a nagy sebességű, fixen huzalozott I/O-részegységek (12,7 GBit/s-os adóvevők), DDR4/DDR3/LPDDR3 memóriainterfészek, az LVDS és a Gigabit Ethernet, PCIe, valamint a GPIO-k illesztőmoduljai a lehető legkisebbek, amivel a 0… 100 °C hőmérséklet-tartományon belüli kategóriában jelentős anyagköltség-megtakarítás érhető el. A költségtakarékossághoz a versenytársakénak alig felét kitevő energiafogyasztás (ezen belül különösen a versenytárs típusokénak egytizedét is alig elérő statikus fogyasztás) is hozzájárul, és egyben szélesíti azt az alkalmazási területet, amelyet az energiafogyasztás korlátai zárnak körül, kiegészítve azzal, hogy a betöltési időt nem igénylő, azonnali működőképesség, valamint a konfigurációs SEU elleni védettség is tovább tágítja az alkalmazhatóság körét. Mindehhez a bizonyított adat- és termékbiztonság (másolás, visszafejtés és rosszindulatú módosítás stb.) elleni fokozott védettség és nagy megbízhatóság társul. A Polarfire-családban a logikai alapelemek száma a 100 ezer…500 ezer tartományba esik, ezért számos összetett és magas biztonságú kommunikációs alkalmazásban, celluláris szolgáltatásokban, 4 k videofeldolgozásban, katonai célú termékekben, kibertámadásoknak erősen kitett környezetekben, magas funkcionális biztonságot igénylő ipari területeken (M2M, IoT, felhő, ipari hálózattechnológia stb.) is megbízhatóan használható.
További részletek nélkül említjük, hogy a PolarFire-családban a SmartFusion2-höz hasonló rendszercsip-koncepciót követő, processzormagot is tartalmazó, valós idejű alkalmazásokra és Linux operációs rendszerre optimalizált, négy RISC-V-alapú végrehajtó és egy felügyeleti processzormagra épülő eszközök is megtalálhatók.

 

Az ökoszisztéma

A fejlesztők alkatrészválasztását a programozható eszközök kategóriájában érthető okokból rendkívül erősen befolyásolja az a támogatottság, amely a gyors és biztosan eredményre vezető végtermékfejlesztést teszi lehetővé. Ez a mikroprocesszoroknál és mikrovezérlőknél általában a programkód-szintű támogatásnak ad nagy fontosságot, azonban a korszerű FPGA-alapú termékek fejlesztése során az architektúrának az FPGA-nak a processzorokénál sokkal mélyebb (szinte fizikai szintű) ismeretére van szükség, ami tovább hangsúlyozza a fejlesztési ökoszisztéma jelentőségét. Ennek részleteiben itt nem merülhetünk el, de megemlítjük, hogy a Microsemi weblapjáról ingyen letölthető a Libero SoC FPGA Design Suite, de a Keil és IAR fejlesztőrendszereihez szokott felhasználók is megtalálják a saját környezetükbe illeszkedő fejlesztőeszköz-megoldásokat. A hardverfejlesztéshez bőséges fejlesztőkártya-választék áll rendelkezésre, továbbá az FPGA-kban használatos „szabványmegoldásokhoz” szükséges IP-kínálat is széles körű, és folyamatosan újabb IP-megoldások jelennek meg a gyártó honlapján (3. ábra).

 

Szerző: Tóth Ferenc

 

A cikk alapjául szolgáló terméket Magyarországon a Microsemi termékeit képviselő EBV Elektronik Kft. forgalmazza. A cikk témája iránt alaposabban érdeklődőknek javasoljuk: vegyék fel a kapcsolatot Nagy Krisztiánnal (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.), a cég támogatómérnökével.

 

EBV Elektronik Kft.
1117 Budapest, Budafoki út 91-93.
Tel.: +36 1 436 7220
E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
www.ebv.com

 

Még több EBV