Országos Elektronikai Konstrukciós Verseny – 19 év tanulságai

Az 1989/90-es rendszerváltoztatást követő években mindannyian tanúi lehettünk a magyar ipar „lefejezésének”. A privatizáció piacszerzést jelentett. Erre csakhamar rájöttünk, nem ezt ígérték, nem ezt vártuk, így jött létre szakadás az akkori vezető politikai párton belül. Számos jól képzett szakembert bocsájtottak el, „megköszönve” addigi munkájukat, mondván, hogy arra, amit eddig csináltak sem igen volt már szükség. Az iskolai osztálynaplókban számos szülő foglakozásának megjelölésénél a következő volt olvasható: rokkantnyugdíjas, vállalkozó, de megjelentek már ilyen bejegyzések is, hogy bankár.

A középfokú szakképzést még évekig érezhetően a lendület vitte előre. Az oktatógárda kiegészült az iparból átvett, elsősorban gyakorlati orientáltságú, magasan képzett, felsőfokú végzettségű szakemberekkel. A szülők ekkor még szívesen íratták be gyerekeiket szakképző, ill. szakközépiskolákba, nemigen vettek tudomást a nem létező ipar nem létező „elvárásairól”. Számos olyan tanuló volt, akinek a szülei vagy idősebb testvére is ezt a szakmát tanulta korábban és ebből jól megélt. A 90-es évek közepén azonban egyre inkább felismerték, hogy a szakképzettséggel nem lehet elhelyezkedni, legalább is az adott szakterületen, így ezekbe az iskolákba jelentkezők tanulmányi átlaga és motiváltsága lényegesen a korábbiak alatt maradt.

Ilyen társadalmi háttérrel bírt hazánk, amikor két lelkes szakközépiskolai oktató bátor kezdeményezéssel 1998-ban meghirdetett egy gyakorlatorientált, eddig még soha nem látott versenyt az „Elektronikai Konstrukciós Versenyt” – középfokú elektronikai képzésben részt vevő diákok számára. A verseny mai szlogenje így hangzik: „….ahol az elmélet és a gyakorlat találkozik”. Az első helyszínt a két oktató iskolája ajánlotta fel. A szervezésbe óriási – a mára már ismeretlen fogalommá üresedett – lelkesedéssel vágtak bele az ötletgazdák, noha munkájukat nem túl nagy hátszél, sőt néha ellenszél is kísérte. Annak ellenére, hogy a világ, amelyben élünk, ez idő szerint nemigen kedvez a szakképzésnek, a Verseny iránt – annak unikális jellegénél fogva – óriási érdeklődés mutatkozott, bizonyítván az ötlet életképességét.
A dobogós helyeket elfoglalták az akkor még fáradhatatlan, jól képzett felkészítő tanárokat foglalkoztató, akkor a legkiemelkedőbb szakképzést nyújtó iskolák. A versenyt a következő években ezek egyikében, egy alapítványi fenntartású, jó nevű oktatási intézményben rendezhettük meg, és ezzel a hiányzó anyagiak miatti akadályok átmenetileg elhárultak.
Az esemény kétnapossá bővült, nevezési díj nem volt, valamint térítésmentes szállást és étkezést sikerült biztosítani a résztvevőknek.
A kétnapos esemény első napján a résztvevő diákoknak egy egységes feladatot kellett megoldaniuk, ami egy áramkörépítésből, annak beméréséből, mérési jegyzőkönyv elkészítéséből, valamint írásban feltett elméleti kérdések megválaszolásából állt. A második napon került sor a diákok előre elkészített pályaműveinek, konstrukcióinak bemutatására és azok értékelésére.
A súlyozott pontszámok összesítésével pedig kialakult a végső sorrend, a dobogós helyezettek pedig értékes tárgyjutalomban részesültek.
Az évek során aztán a szakképzés irányítását ellátó állami intézmények lépéseket tettek a verseny „kisajátítására”, amely – hozzáértés híján – csaknem a verseny megszűnéséhez vezetett. Erre az „átvételre” azonban – a szervezők legnagyobb megnyugvására – soha sem került sor, sőt a verseny folytonosságát mindvégig, a legnehezebb időkben is sikerült megőrizni.
A következő változás a verseny életében akkor következett be, amikor az alapítvány elsődleges támogatója úgy döntött, hogy megvonja anyagi és erkölcsi támogatását, mondván – jellemzően a nemzetközi tőke beszűkült gondolkodásának köszönhetően –, hogy nem látja a befektetésének a rövid távú megtérülését. (Mindannyian emlékszünk rá, hogy ezzel egy időben kulturális, sport- és egyéb támogatásait is visszavonta, hogy továbbra is ő legyen a külföldi anyacég koronájának legszebb gyémántja.)
Felmerült a kérdés, hogyan tovább, hiszen az évek során a verseny egy biztosan bejelölhető dátummá vált a leendő résztvevők naptárában.
A felkészülést a versenyzők és tanáraik jellemzően már jóval a versenyfelhívás közzétételét megelőzően elkezdték, ezért a verseny folytonosságának a megszakadása akár a verseny végét is jelenthette volna, nem is beszélve arról a csalódásról, amely ezzel a lelkes tanulókat érte volna.
Az alapítók ekkor elsődleges szervezőkké léptek elő. Felajánlották, hogy szponzorok bevonásával továbbra is életben tartják a versenyt. Ekkorra már kialakult egy magyar-, ill. multinacionális kézben lévő termelő- és szolgáltatóipar, kereskedelem, amelyre támaszkodhattak. A szponzorok anyagi támogatást nyújtottak, ill. tárgyjutalmak felajánlásával tették vonzóbbá a részvételt a versenyen. Mindez a mai napig így történik. Ekkor a korábbi oktatási intézmény már csak a helyszínt biztosította. A szervezőkben ez idő alatt megérett a helyszínváltoztatás gondolata is, amelyet cselekvés követett. Az évek során mind a résztvevő budapesti oktatási intézmények, mind az ipari szponzorok közül számosan felajánlották iskolájukat, ill. telephelyüket a rendezvény helyszínéül. Mondani sem kell, hogy egy ilyen országos rendezvény nagymértékben hozzájárul az adott iskola népszerűsítéséhez, elősegíti a minőségi diákanyag beiskolázását, amely a magasabb színvonalú szakképzés alapfeltétele, sőt a befektetett energia és annak hozadéka nagyon jó mutatót eredményez. Egy ipari termelő cégnek nyílván nem fog ettől megnövekedni az árbevétele. Ez a tulajdonosok, ill. a vezetés gesztusa a szakképzés felé, mivel a verseny támogatásával a maga módján hozzájárul ahhoz, hogy akár ő is jobban képzett szakembereket tudjon alkalmazni, foglalkoztatni. Így került sor a mai napig is a verseny első, pénteki napjának helyszínét felajánló oktatási intézmény, illetve a verseny második, jellemzően szombati nyílt napjának helyszínéül szolgáló ipari telephely kiválasztására.
Az elmúlt csaknem két évtized során számos olyan ipari szereplővel tárgyaltunk, akiktől szponzori támogatást reméltünk. Róluk szólva el kell mondani, hogy az évek során arra a következtetésre jutottunk, hogy ha valakinek (legfőképpen a cég tulajdonosának vagy ügyvezetőjének) nem sikerül belátnia, milyen fontos ez a verseny, amelyet a tőlük kért támogatás is segíthetne életben tartani és fejleszteni, akkor felesleges több energiát befektetni a meggyőzésbe, az teljesen meddő lesz.
Ismert, magyar befektetők tulajdonában lévő(!), elektronikai profilú vállalkozások esetén sok esetben még a titkárságig sem sikerül eljutnunk, ugyanakkor biztos forrásból tudjuk, hogy előszeretettel alkalmazzák a „versenyünket megjárt” szakembereket. Nyilvánvaló, hogy szerintük ez az etikus kapitalista magatartás. Ugyanakkor számos külföldi székhelyű, de többnyire magyar képviselettel, magyarországi termelő vállalattal, kereskedőhálózattal rendelkező vállalkozások támogatását sikerült elnyerni. Sok esetben az anyacéggel vagyunk kapcsolatban, őket kell meggyőzni – nem kevés levélváltással – a támogatásuk fontosságáról, amelyet aztán egy szerződéskötés követ. Természetesen az abban rögzített elvárásoknak szigorúan meg kell felelnünk. Az évek során kialakult egy törzstámogatói „gárda”, akik szponzorálására minden évben számíthatunk. Ez többnyire együtt jár egy nagyon jó személyes kapcsolattal, amit nem egy esetben a nulláról indítva kellett kialakítani. Finoman fogalmazva, nem túl gyakran fordul elő önkéntesen felajánlott támogatás. Ilyen kivétel például az a két vállalkozás, amelyek az egységes építési feladat nyomtatott áramkör- és alkatrészigényét biztosítják, hosszú évek óta. Természetesen minden évben célunk újabb szponzorok megszerzése. Évről évre számos médiatámogatóval rendelkezünk (az ő meggyőzésük ütközik a legkevesebb ellenállásba), akik közzéteszik a versenyfelhívást és teret adnak a versenyt értékelő cikknek, mint teszi ezt jelen lap is.
Az utóbbi néhány év statisztikája alapján elmondható, hogy a nevezett pályaművek száma átlagban eléri a huszat, ami mögött – tekintve hogy egyéniben és párosban lehet indulni – átlagban harminc versenyző van.
A „főváros–vidék arány” az utóbbi tíz évben erőteljesen eltolódott a vidék javára. A jelentkezők az ország teljes területéről érkeznek, de nagy örömünkre szolgál a külhoni versenyzők jelentkezése, akik előtt a jövőben szeretnénk egyre szélesebbre tárni a verseny kapuit.

Napjainkban elmondható, hogy Magyarországon az utóbbi években nagymértékben fejlődésnek indult ipar már szakemberhiánnyal küzd. Ennek bekövetkezésére a termelő eszközök magántulajdonba kerülése óta sokat kellett várni, de most már a verseny védnökségének képviselője joggal mondhatja el az eredményhirdetéskor, hogy gyertek hozzánk tovább tanulni, a jó szakemberek számos álláslehetőség között válogathatnak és anyagilag is egyre nagyobb megbecsülésre számíthatnak.
Már szervezzük a következő, 2017-ben megrendezendő XX. Országos Elektronikai Konstrukciós Versenyt, fejlesztése folyamatos, ezért – reményeink szerint – továbbra is hozzájárulhat a jövőbeni színvonalas elektronikai szakképzéshez.

Diószegi Gyula
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

A szakmai tanulmányi versenyek
nem „üres protokollrendezvények”

A szerkesztő véleménye

Évek óta szimpátiával figyelem az Országos Elektronikai Konstrukciós Verseny rendezvényeit. Elismerés illeti a szervezőket önzetlen, ügyszeretetből és elkötelezettségből táplálkozó munkájukért, valamint a támogatókat, akik saját iparáguk jól felfogott érdekében járulnak hozzá a színvonalas szakemberképzéshez, amely – afféle jövőbe fektetett beruházásként – a jobban képzett, önállóbban, kreatívan gondolkodó, és a szakma alapfogásait magabiztosan alkalmazó fiatal szakemberek alkalmazásakor meg is térül számukra. A magyar ipar magasabb technológiai színvonalat képviselő termelőüzemei évek óta strukturális munkaerőhiánnyal küzdenek egy olyan gazdaságban, amely a munkanélküliség mutatószámait leginkább a közmunkás-foglalkoztatás, és a kivándorolt képzett munkaerő hazai statisztikákba való beszámítása révén tartja „szalonképes” szinten. Tény az is, hogy egy ilyen tanulmányi verseny során a potenciális foglalkoztatók látókörébe kerülő tehetséges fiatalok száma „csepp a tengerben”, de ne feledjük: a munkaerőfelvétel eredményességének csak az egyik mutatója a felvettek száma. A „minőség”, amelyet egy ilyen versenyen eredményesen szerepelt, és a munkavállalói piacon hamarosan munkavállalóként jelentkező – ifjú szakember képvisel, hozzájárul annak a szakember-elitnek a kialakításához, amely az újra való fogékonyságával, eredeti gondolkodásával, az átlagost messze meghaladó szakismereteivel, kommunikációs készségével „magasra teszi a lécet”; olyan igényszintet határoz meg, amelynek teljesítését egy munkáltató a többi, átlagosan képzett munkavállalóitól is egyre inkább elvárja. A magyar elektronikai ipar erősen gépesített és automatizált, magas minőségi követelményeket teljesítő gyártóüzemeiben a humán munkaerőt a „felületes szemlélő” talán csak kiszolgáló „biorobotnak” látja, de ez nincs így. Az ott dolgozók hibátlan, szakszerű munkáján milliárdos értékű termelőberendezések üzemeltetése múlik, amelynek a rövid üzemzavarai is milliós károkat okozhatnak. A mai munkavállalókra ennek óriási felelőssége hárul, és épp ezért soha nem volt még ennyire elemi érdek a szakemberképzés színvonalának javítása, mint ma. Ennek természetesen maguk a szakképző intézmények a főszereplői, amelyek maguk is rászorulnak az ipar (még csak önzetlennek sem mondható) támogatására, hogy a tanulók valóban „éles”, korszerű, naprakész – és mindenek előtt a munka világában közvetlenül hasznosítható – technikai ismeretekhez juthassanak. De ezt az érdeket közvetlenül követi és hathatósan támogatja a szakmai versenyek szervezése, hiszen ez a legjobbak számára kínált kiemelt „megmutatkozási lehetőség”, mely azáltal, hogy követendő példát mutat a társaknak, egyben erősíti a szakmai érdeklődésük motivációját. Márpedig aki valaha is tanított néhány órát életében, tudja, hogy az érdeklődés, a motiváció megsokszorozza az oktatás hatékonyságát – és ezen keresztül a szakképzést támogató cégek anyagi erőfeszítésének hasznosulását. Tudom, az írott törvény és az etika nem azonos. Az utóbbi is törvény – csak az erkölcs törvénye – amelyet viszont az írott törvény erejével nem lehet kikényszeríteni. Ezért lehetséges, hogy a tanulmányi versenyekből olyan vállalatok is (azzal, hogy „mazsoláznak” a versenyen jól teljesítettek közül) előszeretettel hasznot húznak, akik a támogatást kérő versenyszervezőkkel még csak szóba állni sem hajlandók. Etikus magatartásra „kényszeríteni” senkit sem lehet. De van létező példa és működő módszer: a cégek az élsport és a sportintézmények támogatására tetemes összegeket fordíthatnak, amivel még csak kár sem éri őket, mert az adóból leírhatják. Hasznos lenne ezt a gyakorlatot minden értelmes, tisztességes, a jövőnk és boldogulásunk szempontjából értékes tevékenységre – így számos más között akár a szakmai tanulmányi versenyek támogatására is – kiterjeszteni.

Tóth Ferenc
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Weboldalunk bárkinek a rendelkezésére áll, aki nevének és elérhetőségének feltüntetésével a szakmát érintő bármely közérdekű kérdésben tárgyszerű, releváns véleményét kívánja kifejteni.
A szerkesztőség azonban fenntartja magának a jogot, hogy bármilyen értelemben jogsértő, újdonságot nem tartalmazó, a lap vállalt szakmai céljaival és etikai normáival összhangban nem álló, vagy nem megfelelő nyelvi színvonalú írások közlését megtagadja, vagy – a szerző hozzájárulásával – rövidítve, az idegen nyelvű véleményt magyar nyelvre fordítva közölje. – A szerk.