VII. LED Konferencia

A Világítástechnikai Társaság szervezésében az idén már hetedszer rendezték meg a LED Konferenciát az Óbudai Egyetem józsefvárosi kampuszában. A témát az induláskor az akkor még a világítástechnikusok számára is újdonságnak számító technológiáról terjengő téveszmék eloszlatásának és a szakterület eszközeivel feltárt valós tények ismertetésének igénye vetette fel.

Az elmúlt hét évben a ledtechnológia polgárjogot nyert, kivételből szabállyá változott, hogy a világítástechnikusok számításba vegyék a lehetséges megoldások közt – és egyre gyakrabban „a” megoldásként válasszák – az élet minden „fényigényes” területén.
Az idei konferencia „alaphangját” – mint eddig minden évben – Nagy János, a Világítástechnikai Társaság elnöke megnyitója adta meg, aki elmondta: a rendezők komolyan fontolóra vették, hogy érdemes-e a hetedik konferenciát is megrendezni, maradt-e számottevő „nyitott kérdés”, „terjesztendő ismeret”. A költői kérdésre maga a konferencia megrendezése a válasz: ha a technológia tulajdonságai, előnyei, korlátai, alkalmazási lehetőségei széles körben ismertek is a szakma képviselői körében, az alkalmazási környezet változatossága egymaga is elég indok arra, hogy a tapasztalatok megismerésével bővüljenek a világítástechnikusok gyakorlati ismeretei. Az elnök a konferencia létjogosultságát azzal is alátámasztotta, hogy szemelvényeket olvasott fel a világhálón továbbra is „fertőző”, fogalomzavarokkal teli, a fény fizikája – de sokszor még a magyar nyelv – alapjaival is reménytelen küzdelmet vívó, „mély sötétséget” sugárzó dezinformációkból. Ez ugyan általános derültséget keltett, de azt a szomorú tényt igazolja, hogy a világítástechnika tanult szakemberein kívül az alapokat sem ismerő, „önjelölt szakértők” továbbra is részt vesznek a közvélemény alakításában.
Ezt követően került sor a konferencia első szekciójának három előadására. Itt jegyzem meg, hogy az általános szokásoktól eltérően a szervezők a szekciókat nem témájukkal, hanem egyszerűen a sorszámukkal különböztették meg, szekciónként más levezető elnökkel. Igaz, a témák szekciónként mutattak bizonyos koherenciát, de például mindjárt az elsőben ezt elég nehéz volt felfedezni. Az első előadás a vasúti térvilágítás problémáit, a ledvilágításnak a MÁV belső műszaki szabályozásában való megjelenését mutatta be – nemcsak tanulságosan, de átfogóan is, mivel a vasút területén a térvilágítások szinte minden fajtájára szükség van. A második előadó egy ipari világítási projekt tapasztalatait foglalta össze egy – részben természetes világítással is rendelkező – ipari csarnok világításának megoldási folyamatát bemutatva. Az ismertetett módszertan azt a benyomást keltette, hogy a megoldás megtalálásában jelentős szerepet kapott a csarnok egy részében megvalósított kísérleti elrendezés, amelyet a megrendelő szubjektív megítélésével hasonlítottak össze a meglevő, hagyományos világítással. Ehhez az – akár „próba-szerencse módszernek” is nevezhető – eljáráshoz az a megjegyés kívánkozik, hogy a világítástechnikának mint műszaki tudománynak talán éppen az lenne a feladata, hogy megalapozott tervezéssel kerülje el a megoldáskeresésnek ezt a módját. (Elképzeltem, mi lenne, ha a hídépítő vagy az érintésvédelmi mérnökök is a „felhasználói elégedettség” ilyesfajta tesztelésével keresnék megoldásaikat). Az előadó kitért a világításszabályozásnak a gazdaságosságra és a megtérülésre gyakorolt hatására is: tapasztalataik szerint a projekt árának mintegy 10%-ába kerülő szabályozás 20%-os megtakarítást hozott. A hallgatóság egyik tagja arra kérdezett rá, hogy milyen mérésekkel támasztották alá a szerződött műszaki feltételek teljesítését, mire az előadó azzal válaszolt, hogy projektértékesítéssel és menedzsmenttel foglalkozó villamosmérnök, nem pedig képzett világítástechnikus, nem ismeri az elvégzett mérések részleteit, amely meglepő kijelentés lehetett a – tanult világítástechnikusokból álló – hallgatóság számára. A harmadik előadó – egy kiváló akvarisztikai szakember – is hasonlóképpen a „nem vagyok világítástechnikus” mondattal mutatkozott be. Ismertette az akváriumok világításának sajátos igényeit olyan „mérsékelten szakszerű” műszaki paramétereket említve, mint a „fényerősség” (mértékegysége a „watt per liter” – értsd: a világítótest névleges, beépített villamosteljesítmény-felvétele osztva az akvárium térfogatával). A tudósító – és vélhetően a hallgatóság többi tagja – akvarisztikai ismereteit jelentősen bővítő előadás önmagában érdekes volt, ám világítástechnikai szempontból csupán néhány paraméterrel: a fényárammal, a színhőmérséklettel, a spektrummal és a világítótest méretével jellemezhető feladatot fogalmazott meg. Ezzel a tartalommal sokkal inkább egy akvarisztikai rendezvényen lett volna a helye, mint egy világítástechnikai szakkonferencia első három előadása közt, és a költséges szobadíszek – például az ipari és közvilágításhoz képest elhanyagolható – vékony hazai „rétegpiacának” mérete sem indokolta az előadás szerepeltetését ezen a kiemelt helyen.
A tudósítónak sajnos nem volt módja több előadást meghallgatni a konferencián, amely a programfüzet tanúsága szerint a múzeumvilágítás – hasonlóan fajsúlyos – témáival folytatódott. Csak a későbbi előadásokon kerültek elő a szakmai szempontból valóban széles körű érdeklődésre számot tartó, „mainstream” problémák, az élettartam-vizsgálatok, a közvilágítás telepítési és üzemeltetési tapasztalatai, az emberre gyakorolt hatások.
Kár, hogy most sem esett szó arról, mit tehetnének a szakemberek az ismeretterjesztésért a világítástechnika „látens”, de piaci értékében, társadalmi és környezeti hatásaiban mégis jelentős ága, a lakossági felhasználás terén. Jövőre talán erre is jut idő és előadó.

Tóth Ferenc

Még több LED Konferencia

Címkék: világítástechnika